BICSKEI ARMAND:
belső labirintus, piros lány
mélyen,
rózsa labirintusban
barangol sírva a lány
a tüskék már darabokra szabták
bepiszkították lila ruháját
de ő csak megy, tovább ment
lábaival harcol elméje
de kardja, mint cipője kopik
a rongy már leszakadt
nem védi harmatgyenge testét semmi
mélyebbre és mélyebbre hatolnak
alig sebzik belül ugyan
kívül eggyé válik a rózsákkal
elkapta áldozatát a
vörös ördög
mária magdaléna
nevetve kínlódik
beszélni szeretne
aki megmenti
kiszabadítja a pokol urának
pikkelyes kezei közül
útbaigazítja azt
a lány csak fut tovább
bűnös volt az
nem mentette meg
a szűz áldása
nem találta a kiutat így sem
zilált, önmagát hátrahagyva rohant
a rózsák közé
szétmarcangolták ártatlannak tetsző testét
a lelkében viszont nem tettek kárt
elég romlott volt az úgy is
csillagok között találja magát
lelke legmélyén
ismerős neki mind
fénylenek messzire
traumák sokasága világít
véres, gyönge kezével kirántja tőrét
megküzd a legfényesebbel
bocsánatot nyer önmaga által
leküzdi a jót és
jobb lesz az eredendő rossz is
majd folytatja tovább
egy adag nyugalommal
Barta Klaudia rajzai
CALBERT ANIKÓ:
Csillagpor
Eltévedt asztronauta voltam
A hatalmas nagy világűrben
Rozoga űrhajóm
Csak az imádság tartotta össze
Sokszor azt kívántam
Bárcsak szétesne
Hogy kiszabaduljak innen
Hogy lebegjek az örökkévalóságban
Kósza üstökösöket kerülgetnék
Te is egy volnál közülük
Félnénk az ütközéstől
De elkerülhetetlen lenne
Magába vonzana a gravitációd
Két eltévedt világűri porszem
Egymásba csapódik
Egyként kering tovább
A Nagy nap körül
A saját holdjaival
Milliószor megfordulunk saját magunk körül
Mindig ugyanazt a pályát járjuk be
Ugyanazok a kitérések
Holdunk hűségesen követ bennünket
Míg egy másik világűri porszem
Egy másik rozoga űrhajó
Egy másik eltévedt asztronauta
Bele nem csapódik
Holdunk ezer meg ezer darabban száll szét
lebeg a végtelen semmijében
Már csak lakótársak vagyunk egymás életében
BAGDAL ZOLTÁN:
renovieren
az iskolám melletti templomot felújítják
már három éve
emlékszem amikor arra sétáltam
a tábla fehér arcán világított hogy:
trajanje izvodenja radova 60 dana
trajanje izvodenja radova 60 dana
azt hittem a templom közepén éktelenkedő óriási repedést fogják eltüntetni
azt hittem
a szegycsontom közepén éktelenkedő óriási lyukat fogják megjavítani
három év alatt betonozták le a templom előtti húsz négyzetmétert
háromszor háromszázhatvanöt nap telt el
azért van a templomon a nagy repedés, mert a jóisten szeretne közelebb kerülni hozzánk
a jóisten kiskapukat keres
a jóisten kiskapukat keres felénk
isten kapukat keres felém
aztán ha a jóisten nem vigyáz
ledönti a templomtornyot
és végleg velünk kell élnie
majd a torony rádől az iskolámra
és a vendégmunkások azt fogják kiabálni hogy:
fuck you
ich möchte MICH renovieren!
SZABÓ RÉKA DOROTTYA:
otthon
a kossuth-rádió és az ismerős szél hangja
láncként kötött ide
a kényelmetlen vaspad maga alá szorított
nem tudhatta ugyan de
én feküdtem alá és
kapaszkodtam minden fűszálba minden ágba
minden zajba
mozdulatba
ők voltak a lehetetlen
velük együtt ismertem meg a
lendületet a fantáziát
körtefára másztam mikor eldöntöttem
örökre itt maradok
tíz éve nem érintkeztünk
a fűszálak ereje véges
nem kapaszkodom beléjük
egyenként semmisítem meg őket és a
vaskonstrukciót felettem tartani is egyre nehezebb
fojtogat a szél és az
eddig csendesen mormoló kossuth most
fülsértően sikítja hogy megváltoztam
úgy látszik
ez már valami egészen más
hipnagógia
„csak az élet álmából ocsúdott” — Shelley
torkom nem szorítja kötél
élni kell
kábulatba öltöztetett félelem
sárral csókol erőszakosan
üvölt és felhasítja a
finom selyemruhákat
életre vonszolt spiritusz
lázít
halálra vonszolt korpuszt
mámortól csöpögő erotika
és vérben áztatott gyötrelem
tökéletlen harmóniája
a tortúra bérence
nem a végzetért gyilkol
lélektelen test rovarok étke
hemzseg múlik
el nem múlik
élni kell