Jó, hogy írtok... (3.)

Jó, hogy írtok... (3.)

Losoncz Orsolya (3N): Ihlettelenül ihletett — A billentyűzet — Szögi Klaudia (2S): ​​​​​​​Mosogatószag — Bagdal Zoltán (3A): (futó)homok — Sándor Viola (3S): A fal

Losoncz Orsolya (3N) 
Ihlettelenül ihletett
 
„Kicsiben és szebben kéne írnom.
A nagy szavak és csúnya mondatok nem ragadják meg az embereket.” (Saját)
 
Kék a jelen, itt élek,
A mindenségről így zenélek:
Dalszövegem lefesti zeném színeit,
Úgy alakítom íveit,
Ahogy akarom.
Ha azt akarom,
akkor a falat vakarom
ilyenkor lekopik a karom
a kezemről.
Ilyenkor jutok teremről
teremre tovább.
 
Áramlik az írás,
kevés a szó,
Felhangzik egy sírás,
jobb lenne a jó.
Szivárványos szitkozódás,
Semmiféle mondatok,
Tükör előtti titkolózás,
Írnék én, de nincsen ok.
 
 
A billentyűzet

Fekete piros végső
 
zöldes, kék tér,
penészes régi ér-.
me, falatozom a fertőtlenítővel
illatosított levegőt,
közben leütök egy-két lebegő
legyet,
lebegő legyek
én is szállnék, de határaim a falak,
pár mosolygó alak-
kal: család, pestis, betegség,
csupa piros fekete festék.
Piros a vérem is,
fekete a rám váró halál,
verseny az idővel,
a végső ütés telibetalál.
 

Kiss Klaudia: Némaság /// Bognár Nóra: Egy ház emlékei 
 
 
Szögi Klaudia (2S)
Mosogatószag
 
A kezemnek mosogatószaga van.
 
Anyu, amikor bejön a szobába,
Furcsa illatot hoz magával.
Összekeveredik abban
A világ összes ételmaradéka,
Savanyított teje
Elhasználódott, elszürkült szivacsa.
 
Anyu, mi ez a szag?
Honnan jön, belőled?
 
Most értettem csak meg,
Amikor életemben először,
Én mostam el a kávésbögrém.
 
Anyu, olyan a szagom, mint neked.
Anyu, olyan leszek, mint te?
 
Apu mindennap mosolyog anyura.
Mosolyog, s közben azt mondja,
Hogy az egész elb*szott élet anyu hibája.
Anyu csendben áll a mosogatónál,
Tányért törölget, már nem is szól.
De minél gyorsabban súrol,
Annál jobban fáj neki, amit apu mond.
 
Ilyen leszek én is?
Mosogatószagú két kezemmel
Mosom, törölgetem,
A tányért,
A világot,
Hátha egyszer lekopik a piszok.
(de valamennyi piszok mindig marad)
 
A kezemről sem tudom lemosni.
Ez a szag már a bőrömbe ivódott.
Csak annak jár,
Aki igazán, a lelke legmélyéből súrol.
 
S anyu kezének a szaga,
Nem megy ki a falak közül.
 
 
Bagdal Zoltán (3A)
(futó)homok
 
kényelmetlen, nem kitaposott ez a kerülőút
csak legyek minél messzebb
itt ér véget az üresség
de itt kezdődik a fáj is
 
szépek a vázában ezek a virágok
csak kevés nekik az oxigén
ülsz a buszon
nem csúszik le a torkodon a víz sem
 
fejedben a salak
nem fogy el
de mi elfáradunk
 
elég volt az óceánból
kimászni a szárazföldre
most még mászkáljak a határon
megkopasztott galambmaradványok
négy órát aludtam
 
valahogy így nézhetek ki
moha vagyok
sűrű meggyerdőn át vánszorgunk napokig
az az értelem vagyok, ami elveszett egy középszerű fordítás közben
 
akkor vagy igazán bátor
ha úgy téped le a kötést magadról
hogy nem félsz attól
elfertőződhet a seb
 
látod ez itt a színház
ott lenn
van még belőle húsz centi
 
azóta is féltéglákat eszem
így könnyebb megemészteni
 
 

Tolnai Zsigmond: Falak
 
 
Sándor Viola (3S)
A fal
 
A város melletti erdőt fal vette körül. A durva kövek látszólag az égig magasodtak. Mindenki tudta, hogy tilos megmászni, ezért meg sem próbálták. Az, hogy mi van a túloldalon, rejtély volt számunkra.
 
Ezt soha nem tudtam elfogadni, így még egészen kis koromban eltökéltem, hogy én leszek az, aki átjut a túloldalra. Mindennap az iskolából hazafelé kitérőt tettem a falhoz. Órákig álltam ott a fülemet a hideg kövekhez tapasztva, hátha meghallok valamit, de a túloldalról soha nem szűrődött át semmi hang. Még a szelet sem hallottam. Csak álltam ott, és néztem a fák koronáját, amelyek ritmusosan ringatóztak a fal fölött, de hangot nem adtak ki. Egészen megbabonáztak.
 
Évekig tervezgettem, hogyan fogok átjutni anélkül, hogy valaki meglátna. Egy éjjel aztán kisurrantam a városból. Létrát nem vihettem magammal, és nem is találtam volna elég magasat, így hát puszta kézzel kellett megmásznom a falat. Nehéz volt rajta fogást lelni, a szél is tépte a ruhám, de én csak másztam. Tudnom kellett, hogy mit rejt a túloldal.
 
Mire felértem, vérzett a kezem, és alig kaptam levegőt, de fent voltam. Én voltam az, aki megmászta a falat. Izgatottan ereszkedtem le. Melegebb volt, mint a másik oldalon, és mindenhol virágok nyíltak — annak ellenére, hogy éjszaka volt. Édes illat terjengett a levegőben. Elindultam felfedezni az erdőt. Tele volt élettel. Állatok szaladgáltak, minden ágon friss gyümölcs termett. Varázslatos volt, egy dolgot kivéve. Egész éjjel kóboroltam, de egy árva neszt sem hallottam. A levelek nem zörögtek, a lábam alatt nem roppant ág. Kiáltani próbáltam, de nem jött ki hang a számon. Visszamentem a falhoz, de rémülten vettem észre, hogy eltűntek a kapaszkodók. Teljesen sima volt.
 
Ne tudom, meddig próbálkoztam a visszajutással, de egyszeriben csak észrevettem, hogy a falon belül nem múlt az idő. Bent ragadtam.
 
A falon kívül teltek az évek, én pedig megtanultam együtt élni a csenddel. Elfogadtam, hogy itt fogom leélni az életemet. Reggelente felmásztam a legmagasabb fára, és néztem, hogyan változik a külvilág, hogyan váltják fel a házakat a felhőkarcolók, és vártam. Vártam a napot, amikor valakiben felkerekedik a kíváncsiság, és eldönti, hogy ő lesz az, aki átjut a túloldalra.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.11.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.03.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink