Jó, hogy írtok… (1.)

Jó, hogy írtok… (1.)

A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulói elárasztották szerkesztőségünket remekebbnél remekebb írásokkal és képekkel, így a következő néhány számban ezekből válogatunk. Tudnak írni, és szeretnek is. Írni. Is. Olvassák az új generáció gondolatait! Lesz itt próza és lesz vers is. A témájuk minden esetben a fal volt.

 
 

Szabó R. Dorottya (2A)

Szilánkfalak            

Végre hidegebbek a nappalok. Két hete erre várok: hogy fázzak. Hogy az idő is megfeleljen a melankónikámnak. Egy óra múlva már vaksötét lesz, ezért jobb, ha mielőbb elindulok. Belebújok édesanyám régi szövetkabátjába, sietve becsukom az ajtót magam mögött. Megcsap a nyirkos, novemberi levegő, a ködtől nem látok messzebb tíz méternél, a rothadó levelek szabálytalanul befedték a járdát, olyan boldogan lépkedek, akár egy óvodás. Számolom az utcákat: még három sarok, és ott vagyok. Régen gyakrabban jártam errefelé. Nyáron, a barátaimmal. Vonzott a rom elhagyatottsága, a természet benőtte. Kezdetben nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki, de így utólag nem is tudtuk pontosan, mi ez a hely. Mindenki csak úgy hívta a szóban forgó „házat”, hogy a „drogos épület” vagy az „elhagyatott rom”. Pedig csak a tőle nem messze található laktanya tartozéka volt, a majdnem harminc éve nem használt lőtérre tervezett építmények egyike. Ennek ellenére csábítottak bennünket a falakon levő graffitik, személyes gondolatok és a többi hasonló, elenyésző jelentéssel bíró felirat.

Ma már teljesen más okból jövök ide. Az utóbbi időben kezdtek elhagyni a gondolataim. Az értelmes gondolataim. Kiváltó okát én sem tudom, egyedül abban reménykedem, a csend segít majd visszaszerezni őket. Átvágok a térdig érő, száraz fűféléken, és máris érzem az egyedüllét ridegségét, mely után régóta sóvárgok. Belépek a hozzám legközelebb eső szobába. Pontosan az a látvány fogad, amelyre számítottam: betört ablaküvegek, a mennyezetről lelógó, életveszélyes betonfoszlányok, vakolatfoltok a falakon, üres cigisdobozok, sörösüvegek meg miegymás. Azért szétnézek tüzetesebben, hátha akad valami, ami elgondolkodtat, vagy csak szimplán érdekesnek találom. A levelek és a hulladékok között lábaimmal kotorászva éles tárgyra leszek figyelmes, üvegre, pontosabban tükörre, törött tükörre. Ez persze egyáltalán nem meglepő, a környékbeliek köztudomásúan ide hordják a szemetet, ezzel megspórolva a hulladékelhordás költségeit. Viszont épp elég közönséges ahhoz, hogy felébressze gondolataimat, amiért igencsak hálás vagyok. Ahogy egyre több töredéket kerítettem elő, kezdtem kellemetlenül érezni magam. Mintha minden darabka tükör az énem egy másik oldala volna. Egyformák ugyan külsőre, ellenben mindegyik külön-külön saját véleménnyel, szabadsággal, jellemmel rendelkezik. Mégis én vagyok az összes, eltérő időben, térben, más-más körülmények között. Azonos azonban a céljuk: a lázadás bármi ellen. De különféle módszerekkel törekednek a tömegből való kitűnésre. Talán azért is tört össze, hogy több lehetőségre, esélyre tegyen szert. Elve egyszerű, minél komplexebb, annál többen veszik észre. Másokban gondolatokat ébresztve közelít a végcél felé, ennek ellenére sohasem elégedett. Mindig többet akar, apróbb darabokra, szilánkokra törik. Önmaga keresése közben gyötri a vágy, hogy fontosnak, értékesnek érezze magát. A tükröt valószínűleg már az első repedés előtt is falak vették körbe, mint ahogy most is. Nem szabadul a fogságukból, teljesen sohasem. Megakadályozzák a végső kitörését, ezáltal pedig sosem fogja elérni a beteljesülést, saját maga elérését, szabadságát, a mások által való elismerést. Igazán csak azok számára lesz ismert minden szilánkja, akiknek sikerül átjuni a falakon, ehhez persze elengedhetetlen az átjutni akarók elszántsága, végtelen kitartása. A legtöbben csak betekintenek az ablakokon, ajtókon menet közben, nem precízkednek, nem pazarolják idejüket ehhez hasonló jelentéktelen dolgokra, továbblépnek, és ki tudja, eszükbe jut-e majd valaha is, melyik darabkát látták a réseken keresztül.

Nem tudom, meddig állhattam ott, csak azt vettem észre, hogy ujjaim remegnek a hidegtől. Besötétedett, a tükör maradványai pedig visszaverték az üres ablakon beszűrődő telihold fényét. Visszatértem a valóságba, de ekkor lépteket hallottam: kezdődik — gondoltam —, jönnek, tőlük rettegtünk, kiismerhetetlennek, furcsának találtuk az egész létezésüket, ők azok, akik minden reménytelenség elől tudatmódosító szerek segítségével menekülnek el a realitástól, vagyis, ahogy emlegették őket, a drogosok.

Kimásztam az egyik ablakon, és nagyon gyorsan hazaindultam. Vajon a hozzájuk hasonló belátástalan embereknek hány darabra törhet össze a tükre? Hányan próbálkoztak átjutni az őket körülvevő falakon? Mielőtt átléptem volna a küszöböt, még megfordult fejemben a falak és a tükrök metaforikus kapcsolata, de aztán úgy éreztem, gondolatmenetemnek semmi értelme sincs, hagytam az egészet tovaszállni. Szobámba érve, mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a szokásos semmittevést, és újra itt volt, ami elől menekülni próbáltam: a sivár gondolatnélküliség.

 


Tolnai Zsigmond: Vége-láthatatlan

 

Szloboda Szonya (1S)

Falak

Sziklafal. Félhomály. Neszezés hallatszik egy kicsit távolabbról. Csepegés visszhangja. Víz csepeg a barlang boltozatáról. Egy Kéz nyúl a falhoz. Koszos Kéz. Valamit ráken, talán sarat. Alakokat rajzol. Egy mamutot, egy lándzsás embert, sok embert. A sarokba egy ragadozó képét kezdi el. Talán kardfogú tigris lesz. Vérengző állat. A Kéz ezt már reszketve rajzolja meg. Alig meri érinteni. Odanyúl egy másik kéz. Hiányzik róla egy ujj. Még friss a seb.

Eloltják a tüzet. Sötét lesz. Csak a hold fénye világít a barlangfalra. Egy árnyék suhan végig rajta. Nagy fogai vannak. Bemegy a barlangba.

Csepegés visszhangzik. Csepeg. Csepeg. Csepeg. Biztos, hogy víz?

Kőfal. Hosszan nyúlik a távolba. Talán a leghosszabb fal, amely létezik a világon. Csatazaj hallatszik. Borús az ég, de még mindig jól látszanak az árnyak. Túl jól. A magas falra egy árnyék vetül. Íj van a Kezében. Magabiztosan áll. Vagy inkább dermedten? Lehet, hogy fél. Hosszú kaftán van rajta. Nem lehet kivenni, milyen színű. Az árnyak világában minden szürke, csak a tónus más. Ez az árny világos. A felé közeledő másik árnyék sötét. Kardot tart a Kezében, és egy létrát. A világos árny megfeszíti az íját. Egy levegővételnyi szünetet tart. Elengedi az ideget. A vessző olyan gyors, hogy nem látszik az árnyéka. Nyögés hallatszik. A létra eldől.

Téglafal. Kopottas. Pár helyen összefestették. Németül írtak rá valamit. Vastag ecsettel. Vörös festékkel. Az utcai lámpa fénye pont ráesik.

Lépések hallatszanak. Három ember közelít, vagyis kettő és fél, mert az egyik még nagyon kicsi. Egy szoknyás, göndör hajú árnyék jelenik meg először. Felveszi a kicsit. Egy magas férfi árnyéka mutatkozik. Átkarolja őket. Füttyentés hallatszik. Az árnyékcsalád megremeg. A füttyszó a fal túloldaláról megismétlődik. Az asszony kiáltani készül, de a férfi Keze betapasztja a száját. A három árny összemosódik, olyan szorosan állnak egymáshoz. Az anya felemeli a kicsit. Nem éri el a fal magasságát. A férfi átveszi a kisgyereket. A gyerek árnyéka eltűnik, beleolvad a fal feletti sötétbe. Gyereksírás hallatszik. A nő a falhoz rohan, mászni kezd.

Német kiáltások hangzanak fel. A férfi leteszi a gyereket, és visszatartja az asszonyt. Katonák. Fegyverrel. A család árnyéka egyetlen sötét folttá olvad a falon. A katonák árnyéka élesen kirajzolódik. Fegyvert fognak rájuk. A Kezük nem remeg. Lövések hallatszanak. Kettő. Gyereksírás hangzik fel. Vörös festék fröccsen a falra. Biztos, hogy festék?

Épül a fal.…

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok… (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.11.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
Jó, hogy írtok… (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.03.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink