Jó, hogy írtok!

Jó, hogy írtok!

A nagy sikerre való tekintettel újra itt a Jó, hogy írtok! rovat.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulói ugyanis már nem először küldenek nekünk szöveget és illusztrációt, azaz verset, prózát, fotókat és festményeket, s ennek szerkesztőként jómagam nagyon örülök, hiszen eszerint a fiatalok írnak, olvasnak, mi pedig továbbra is azon leszünk, hogy eljuttassuk olvasóinkhoz is az ifjú tollforgatók legfrissebb munkáit. 

 

SZÖGI KLAUDIA: Valaki ül a hátán

Rémálmok gyötörték. Mindig ugyanazt álmodta: négykézláb áll, és valaki ül a hátán. Nem tudott felnézni rá, csak a barna bőrcipőit látta. De tudta, hogy ismeri, mégsem jött rá, ki az. Álmában az alak beszélt is, de a szavait ébredéskor elfelejtette, csak egy kínzó érzés maradt, mert minden reggel fájt a háta, miután egész éjszaka ezt az embert tartotta.

Nem beszélt róla senkinek, hisz csak álom, nem jelent semmit.

— Nem tetszik ez a ruha — mondta Gergő, ahogy végigsimított felesége sárga virágos ruháján. — A piros jobban áll.

Kata lesütötte a szemét, próbálta magát kicsire összehúzni, elveszni a sárga anyagban. — Akkor nem veszem fel többet — mosolyodott el erőltetetten, s úgy érezte, a sárga anyag marja a bőrét.

Már ő sem érezte szépnek magát benne. Ronda sárga. Gergőnek biztos attól is elmegy a kedve, hogy ránézzen, ha ebben meglátja. De az mégis megcsókolta, legyőzte az undort, ám ahogy végigsimított felesége derekán, keze beleakadt a sárga anyagba, csak az járt a fejében, hogy ez mennyire csúnya, nem illik a feleségéhez, és hogy kellene ezt megmondania úgy, hogy ne legyen veszekedés a vége.

A rémálma azon az éjszakán is visszatért. Az alak, aki ül a hátán, minden álmában egyre nehezebb. Karjai összecsuklottak a súly alatt, de tudta, muszáj tartania, mert ha ledobja ezt a szörnyű embert, rossz dolgok történnek majd.

Jó dolgok nem történhetnek.

Gergő kilépett az öltözőből. A ruhaüzletben éppen öltönyt próbált. Világoskék zakó, nadrág volt rajta, fehér ing, sötétkék nyakkendő. — Na, mit szólsz? — kérdezte.

— Lehetne egy kicsit sötétebb — volt a válasz. Gergő szemei villámokat szórtak, megtelt elektromossággal a levegő, a vihar előtti felfokozott állapot. Csak áll, nézi őt, mozdulatlan, a szemei elsötétülnek, Kata elkapja a pillantását, ő meg behúzza maga előtt a próbafülke függönyét.

Még hosszú ideig emésztette a bűntudat. Megbántotta Gergőt azzal, amit mondott, és a férje most rosszul érzi magát. Közelebb ment hozzá, megpuszilta. Gergő maga elé meredt, és tűrte, mint a kisgyerek, aki már nagyon menne a barátaihoz játszani, de tudja, csak úgy szabadulhat, ha hagyja, hogy az anyja végigpuszilgassa.

Hülyeségek. Csak azok jönnek ki a száján.

A bőrcipős ember álmában sokat mocorgott és sokat beszélt. Az arcán már folytak a könnyek az erőlködéstől. Amikor azonban felkelt, nem tudta felidézni azokat a borzalmas szavakat, csak arra emlékezett, hogy álmában a könnyei valójában nem is az erőlködéstől folytak.

Tartani, mindig csak tartani, és nem beszélni róla senkinek. Talán mindenki hátán ül egy nehéz ember.

— Meghíztál egy kicsit, nem? — csirkét ettek, és sült krumplit. Kata villája megállt a levegőben. — Holnaptól diétázni fogok — mondta, s letette a villát. A csirke, a sült krumpli, az evőeszközök mind fenyegetőn nézték őt.

Megállt a tükör előtt, nézegette magát, de egyetlen zsírpárnát sem talált a testén. — Talán csak a póló kövérített — okoskodott. Azért tovább fürkészte a sovány, fiús alakot a tükörben. A kép a szeme előtt változott meg. Egyszeriben a zsírpárnák felkúsztak a vékony női testen, megtapadtak rajta, puha zsírtömeggel párnázták ki. Meghízott. Gergőnek igaza van. Meghízott.

És mikor éjszaka megint azt a férfit kellett tartania, nem érezte a terhet olyan nehéznek. El lehet bírni vele, csak ne mozogjon, ne beszéljen sokat, akkor talán el is felejti, hogy tartania kell. A nehéz, erőszakos ember mintha várt volna valamit.

— Az utóbbi időben a kapcsolatunkból eltűnt a tűz. Sőt, úgy érzem, te már nem is akarod, hogy minden jól menjen köztünk. Ezért úgy döntöttem, hogy szeretnék elválni tőled — közönyös szavakkal közölte vele Gergő. Egy pillanatra kiesik a valóságból. Csak a szavak. Érzi őket a fülében, a szájában, az orrában, az egész belsőjében a szavak betöltik, égetik belülről. — Úgy döntöttem, szeretnék elválni tőled... — levegőért kapott, és az első sokk elmúltával elhaló hangon kérdezte: — Miért?

A másik azzal kezdte, hogy: — Elhidegültünk egymástól, nem is bújunk össze, ha alszunk. Szerintem már nem is szeretsz. Azt hiszed, nem érzem? — kérdezte. Hiába akarta bizonygatni, hogy ez nincs így, még mindig ugyanúgy szereti, a szavak megakadtak félúton, odafagytak a torkára, és tele volt velük a szája, de tudta azt is, hogy nincs értelme semmit sem mondani. Ez el van döntve. És igaz is minden, csak még nem látja tisztán a helyzetet.

De tulajdonképpen nem volt igaz. Nem fordult el, ha aludtak. Nem volt rideg. Vagyis kettejük közül nem ő volt a rideg. Bár az is lehet, hogy csak rosszul emlékszik... Agyalt, még el nem aludt, s álmában már látta a barna bőrcipőket, érezte a terhet, amit tartania kell.

— Nem az a dolgod, hogy mindenben megfelelj nekem? — kérdezte mennydörögve az apja, keze megfeszült Kata vállán. — Nem az a dolgod, hogy mindenben tökéletessé válj számomra? — folytatta. Kata kezei remegtek, össze-összecsuklottak. Tudta, eljött az a pont, amikor összeroppan a bőrcipős férfi súlya alatt.

— Dehogynem — hallatszott a távolból egy vékony, gyenge hangocska. Úgy emlékezett erre a hangra, mint ami mindig tele volt alázattal. Sosem mondott ellent semminek, mindig csak helyeselt. Mert a zsarnokoskodó, félelmetes apa mellett az anya egy kislány volt.

— Tökéletes leszek — ígérte a vékony hang. — Annak kell lenned — s a hátán ülő férfi hirtelen átalakult Gergővé. — Tökéletesnek kell lenned — suttogta a fülébe —, mondd ki!

Tökéletesnek — ismételte, s a karjai már nem remegtek, megerősödtek, így tudta vinni tovább a férjét, az apját, az anyját vagy bárkit, aki éppen ült a hátán. Elbírta az egész világot. Tökéletesen, stabilan.

 


Tolnai Zsigmond felvételei

 

LÁBADI CSILLA:
+Hármas

9:23
Pisilnem kell.
Ezek mi is lehetnénk itt a megállóban
csak én nem vagyok ilyen magas, szőke
te meg nem vagy itt.
Egyszerű.

9:25
Előtted állok de nem veszel észre
Előtted állok de csak magaddal foglalkozol.
Egy pohár tejet öntöttem a fejedre

részeg vagy, így azt sem vetted észre.

9:31
Még mindig pisilnem kell.
A busz hatodik székén ülök
úgy döntök hogy eleresztem.
Úgy döntök hogy eleresztelek téged.

 

+Pár sor neked

A veszett kutyák habzó szájában
is a mosolyod látom
nem tudom miért
de meg akarlak csókolni.

Meglátok egy hajléktalant és
úgy érzem haza kell vinnem…
neked, kézen fogva.

Ő fogná a kezem nem te.
Büdös lenne de legalább
nem fázna annyira az esőben.

Nem esik, de a másik kezemmel
a piros esernyődet tartom
miközben bőrig ázom.

 

 

CALBERT ANIKÓ: Csillagpor

Eltévedt asztronauta voltam
A hatalmas nagy világűrben
Rozoga űrhajóm
Csak az imádság tartotta össze
Sokszor azt kívántam
Bárcsak szétesne
Hogy kiszabaduljak innen
Hogy lebegjek az örökkévalóságban
Kósza üstökösöket kerülgetnék
Te is egy volnál közülük
Félnénk az ütközéstől
De elkerülhetetlen lenne
Magába vonzana a gravitációd
Két eltévedt világűri porszem
Egymásba csapódik
Egyként kering tovább
A Nagy nap körül
A saját holdjaival
 
Milliószor megfordulunk saját magunk körül
Mindig ugyanazt a pályát járjuk be
Ugyanazok a kitérések
Holdunk hűségesen követ bennünket
Míg egy másik világűri porszem
Egy másik rozoga űrhajó
Egy másik eltévedt asztronauta
Bele nem csapódik
Holdunk ezer meg ezer darabban száll szét
lebeg a végtelen semmijében
 
Már csak lakótársak vagyunk egymás életében
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink