B. Foky István, a bezdáni ember

Folyamatosan perlekedik a világgal. Ahogy mondja: a saját fajtájával, a magyarral. Ezt teszi a legújabb kötetében megjelentetett verseiben is. A könyv a Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar fennállásának 140. és a Magyarkanizsai Írótábor 60. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából.
A néhai dr. Vajda Gábor ekképp fogalmazott B. Foky István írói munkásságáról, az emberről, aki bezdáninak vallja magát, de Szabadkába szerelmes:
,,B. Foky Istvánnak le kellett volna mondania a személyisége mélyebb rétegeiről ahhoz, hogy íróként is érvényesüljön Újvidéken. Közhelyekben gazdag avantgárd semmitmondásban kellett volna feloldania az egyéni és nemzeti sérelmeiből táplálkozó indulatait. Ahelyett, hogy ezt az olcsó megoldást választotta volna, szeretetté alakította és a versei, a hangjátékai, valamint a prózája jelentős részében a gyerekek felé sugározta azokat. Amikor enyhült a cenzúra szorítása, nemegyszer anyagi áldozatokat vállalva, a saját költségén, az energiáját nem kímélve kutatta föl a mecénást, a könyvkiadót, aki vállalta a művei kiadásának kockázatát. S e vállalkozások lényegében sikerrel jártak, mert Vajdaság-szerte B. Foky Istvánt nem csupán rádiósként vagy művelődésszervezőként, hanem íróként is megbecsülik.
Nem mindegyik műve könnyű olvasmány. Talán azt a szenvedélyt találja a közönsége megejtőnek, amely életének színteréhez, a Bácska tájaihoz köti. Bezdánhoz, ahol született, s amely nem pusztán a magyarmészárlás emlékeinek iszonyatát jelenti számára, hanem azokat az ifjúkori élményeket is, amelyek utóbb a Magyarkák című regényében valósággal egy mitológia megteremtésére ösztönözte. És Péterváradhoz, amelynek a nemzetünkhöz nagymértékben kapcsolódó múltja a legnehezebb történelmi pillanatok regényes fölidézésére ihlették az ifjúsági regényében. Továbbá Zentához, amelynek európai fontosságú csatája a hajdani események fölelevenítésére ösztönözte. Elsősorban azonban mégiscsak Szabadkához, amelynek évtizedek óta hűséges lakója B. Foky István. Legtöbb könyve ennek a városszerelemnek az emlékét őrzi. Leginkább mély, eredeti költőiséggel és számos részletében adatszerű, igazmondó prózaművészettel. Ezzel együtt olyan perlekedésekkel, amilyenekre csak a nagyon szerető emberek képesek.'
A nagy rajzás
- Olyan könyv ez, amely sok mindenben megelőzte önmagát - vallja B. Foky István. - A verseimben önmagamról mesélek. Mindegyikben benne van a kérdés: buta-e a magyar? Természetesen a válasz is kiolvasható belőlük: nem buta, csupán esendő ember, sok hibájával együtt...
B. Foky István 1955-ben végezte el a Tanítóképzőt.
- Akkor volt az első rajzás, 220 magyar ajkú tanító indult el, hogy elvigye a tudást, a kultúrát, az emberséget szerte Vajdaságba. Büszkén állítom, hogy az én generációm volt a Tanítóképző eddigi legsikeresebbje. De 2015-ben újabb tanító-rajzás várható, amikor legalább 200 magyar értelmiségi - kikerülve az egyetem falai közül - elindul, hogy a tanintézményeken kívül a közigazgatásban is részt vállalva javítson a vajdasági magyarság helyzetén. Akkor a szerb kormány már nem tekinthet többé kisebbségként a magyarra, hanem csakis egyenrangú tárgyalófélként... Ez lesz az igazi nagy ,,dobása' az itteni magyarságnak! Lassan beérik a Magyar Nemzeti Tanács által ,,elvetett' mag. Hát jó aratást, magyarok!
A bezdáni ember
B. Foky István megtagadta, hogy szabadkai legyen. Pedig már több mint harminc éve él itt. Egykor szerette, szinte szerelmes volt ebbe a városba. Most úgy gondolja, ez a város nem érdemli meg azt, hogy ő, B. Foky István szabadkainak vallja magát.
- Szabadka kívül esik a fejlődés és az egyéb értékelhető történések vérkeringésén. Itt van például a Sömlyék, ahol harminc éve kutatok, alkotok, ami oly sokszor megihletette az írói-költői munkásságomat. Sömlyék. Így, magyarul. Ez voltaképpen a közelmúltban átépített, kicicomázott lyukas híd a Harcosok sorakozója lakótelepen... Ez már nem az én Sömlyékem. Ez már valami egészen más, valami idegen, rideg és taszító. Ilyen lett az egész város. Ezért nem vallom magam szabadkainak többé...
A verseskötet két részből áll: a Keserédesből és a Vérehullóból. A kötetről - életének utolsó méltatásaként - dr. Bori Imre irodalomtörténész a következőket írja:
,,Perlekedésének versei ezek a kisebbségi sorssal, hiszen ő a ,,bezdáni ember', ahogy szülőfaluja neve jogán minősíti magát és az 1944-es eseményekre, így Cseres Tibor regényére utal az akkori véres őszt fogva érzelmi keretbe.'
A másik recenzens, Dudás Károly egyebek között a következőket írja: ,,Én vagyok a bezdáni ember!' És ebben valóban benne van minden, ahogy a szerző, B. Foky István Keserédes című verseskötetének ,,laza önfirkájában' írja. Benne van minden, a magántörténelem és a közösségi történelem. 1944 ősze. Cseres Tibor bezdáni embere.