Régebben valóban zöldebb volt a fű, édesebb lett volna az élet, vagy ez csak nosztalgia? A valóság az... vagy mégsem? Hát igen, valóban! Azt mondják, kedves Olvasó, hogy idővel minden megszépül. Olykor keressük elő a porlepte emlékeket, és sírjunk is akár, mert néha szükség van a könnyekre, és ez jól van így. Azt is mondják az okosok, hogy az önsajnálat nem jó, de ez badarság! — hiszen ki sajnáljon bennünket, ha nem mi, saját magunk?!
Pont hetven éve annak, hogy egy régi emlék megszületett. Egy film, a második világháború ihlette szerelmi harc története. Az aranykor gyermeke volt ez a mű, azé a korszaké, amelyben még titánok uralták az álomgyárat. Samuel Goldwyn, Louis B. Mayer, Adolph Cukor — a legnagyobb nevek abban az érában, amelyben Hollywood nem volt egyéb, mint hat filmgyár uradalma. Egy csillogó korszak,  amelyben hetente vászonra vittek egy újabb csodát, a közönség pedig sorban állt a filmszínházak jegypénztárai előtt, hogy láthassa kedvenceit. A terem elsötétült, a vörös posztót elhúzták — mert akkor még volt ilyen —, a függöny mögött megvillanó fény pedig a mozigép kattogásával összefonódva jelezte: csoda történik. Akkor, éppen hetven éve, egy férfi és egy nő, a két B., azaz Bogart és Bergman kellett hozzá.
1942-ben még senki sem gondolta, hogy a Casablanca időtlen tud maradni, és hogy klasszikussá csiszolja az emlékezés. Akkortájt csupán egy volt a sok közül, beilleszkedve a Warner Bro-thers stúdió által évente forgatott ötven ponyva közé. Minden egy rádióadással kezdődött. Az NBC esti műsorában beszámolt arról, hogy a népszerű Ronald Reagan főszereplésével készül majd egy szirupos történet — Amerika első számú rádióadója a Casablanca előkészületeinek a hírét így harangozta be. Hal B. Wallis producer közben a Broadway színházait járva egy olyan előadás szövegkönyve után kutatott, amelyet át lehetne ültetni vászonra. Egy kisebb társulat adta elő a Mindenki Rick mulatójába jár című darabot, ami a producernek annyira megtetszett, hogy azonnal megvásárolta a megfilmesítés jogát. A stúdiómogul Jack Warner az Epstein testvéreket bízta meg a forgatókönyv megírásával, és közeli barátját kérte volna fel, hogy üljön a rendezői székbe, de a testvérek és a rendezőjelölt nem voltak valami jó viszonyban, így a rendező Kertész Mihály lett. Kertész, azaz Curtiz a Warner alkalmazásában állt képíróként, és előzőleg is zsinórban szállította neki a kasszasikereket. A forgatás elkezdődött, de a hírekkel ellentétben Humphrey Bogartot kérték föl a kávéház-tulajdonos, Rick szerepének eljátszására, a nagy nő, Ilsa alakját pedig Ingrid Bergman formálta meg. 
A Casablanca forgatását már az elején félbe akartak hagyni, mert semmi sem jött össze. A forgatókönyv szövege oldalanként érkezett a forgatás helyszínére, a történet felénél az írópáros fő motorja, Julius J. Epstein sem tudta még, miként szövődik majd a történet szála tovább. A színészek szinte óránként hajba kaptak valami apróságon, Bergman és Bogart kirohanásairól tudósított a Motion Picture Daily c. filmlap. Az sem könnyítette meg a munkát, hogy Bogi alacsonyabb volt partnernőjénél, ezért a közös jelenetekben Bogart urat székre állították, vagy éppen Ingrid kisasszony lépkedett árokban — hogy ne tűnjön fel a magasságbéli különbség. A végén mégis létrejött az aranykor legfényesebben csillogó ékköve. A jelenetek romantikusak, érezhető az álmodozás, a negyvenes évek hangulata. A Casablanca pedig nem csupán mozgó képmese, hanem olyan lelki táj, ahol már mindenki járt valamely életében egyszer. A lényeg a varázslat, azaz Franklin D. Roosevelt elnök szavait idézve: „Ki ne szeretne pont a nagy világégés idején, kedves, gondtalan arcokat látni a vásznon, akik régi ismerősként lépnek be az ajtón?!”
A végzet asszonya végül elrepül, de ejt néhány könnycseppet, mert bár férjével kell tarania, Ricket egy életre a szívébe zárta. Elérkezik a végső búcsú ideje, de kettejük számára örökre megmarad Párizs (We'll always have Paris), a puhakalapos, ballonkabátos Humphrey Bogart pedig csak szívja füstszűrő nélküli Chesterfield cigarettáját. Bogi, Bogi, a szenvedélyed vitt a sírba. A többi már történelem, hiszen a valóság az... vagy mégsem? Hát igen, valóban!
A filmszalag forog tovább, a zongora hangja átjárja a kávézót, Játszd újra, Sam! — kiálltja Rick. Sam pedig csak zongorázik, csak zongorázik... Ahogy múlik az idő... As time goes by...