Személyes emlékek

A pécsi Tudásközpontban nézelődtem a folyóiratok között, amikor a tekintetem egy Bogdán József atya tollából származó szövegen akadt meg, melyet a galagonyási templomról írt. Lelkemet simogató szavak voltak ezek a javából. Úgy éreztem, lelkemet ünnepi hangulat tölti el, és nem kívánok már mást, hiszen a kimondott szó uralta minden porcikámat. Úgy véltem, a világ összes kincse, minden tudománya, megannyi érzülete belesűrűsödött ebbe a rövid írásba. Ott akkor katartikus élményben volt részem, a galagonyási templom története kapcsán magához ölelt a végtelen, kinyílt számomra az örökkévalóság.

Ilyen elementáris erővel tört rám a szomorúság és a fájdalom, amikor Slavko püspök haláláról értesültem. A múlt szólásra kötelez. A ’90-es évek elején kamasz gyerekekként őt kaptuk meg lelki elöljárónak a Paulinum Klasszikus Gimnáziumban Szabadkán. Én ott hallottam először arról, hogy jó, ha van lelki vezetőnk. Rendszeresen felkerestem, tanácsokat kértem, beszámoltam a lelki életemről. Intenzív lelki út volt, hiszen jómagam hátránnyal érkeztem a gimnáziumba. A harmadik évfolyamot kezdtem el kisszeminarista társaimmal, magam mögött hagyva a topolyai gimnáziumot, ahova előtte két évig jártam. Lelkem túlcsordult abban az időszakban mindattól a sok széptől, isteni gondolattól, amellyel töltekezhettem. A szentmisék, a közös és egyéni imádságok, virrasztások, böjtölések igazi karaktert, jellemes ifjút faragtak nemcsak belőlem, hanem társaimból is, akik, bárhová sodorta is őket az élet, megállták a helyüket. Mert a tudás mellett kéz a kézben járt a lelki élet, a szellemi feltöltődés. Szerettem Slavko atyánál. Így utólag azt mondhatom, volt bennünk egy nagyon mély közös felismerés: mindketten egy nyelv megtanulásával bajlódtunk. Ő magyarul tanult, én horvátul. Később ez a bizalom tovább fejlődött. Amikor Slavko atya Bajmokra járt ki vasárnaponként szentmisét bemutatni, megkért, segítsek neki a prédikáció megírásában, hogy utána közösen begyakorolhassuk a felolvasását.

— Babati, nagyon nehéz ez a magyar nyelv! — mondogatta minden egyes sor után. És ha kellett, sokadszorra is nekilendült a többszörösen összetett szó elolvasásának. Az erőfeszítése arra ösztönzött, hogy a horvát katolikus teológiai irodalmat odaadóbban tanulmányozzam. Csak később tudtam meg, hogy Ivan Golub atya őt nemcsak tanította, hanem nagy példaképe is volt. Szemináriumi éveim alatt a lelki beszélgetések alkalmával ismerkedhettem meg Szent Charles de Foucauld imájával vagy Boldog Alojzije Stepinac bíboros élettörténetével. Az ő segítségével kinyílt az a lelki oázis, ahonnan táplálkozni lehetett, erőt, inspirációt meríteni az életszentséghez. Mi, gimnazisták akkor egytől egyig szentek akartunk lenni. Hatalmas lelki példák vonzásában éltünk. Nem akartuk kevesebbel beérni, mint hogy a teológia elvégzése után népünket szolgáljuk a bácskai végeken.

Új szakasza következett az ismeretségünknek 1999 és 2002 között, amikor első szolgálati helyem Bajmok lett. A plébános és káplán közötti együttműködés sok meglepetést tartogatott mindkettőnk számára. A tervezhető lelkipásztorkodás, a szépen megszervezett liturgia, az ifjúsági pasztoráció szívügye volt. Így utólag azt mondhatom, atyai törődés és iránymutatás, közös gondolkodás és kölcsönös tapasztalatcsere jellemezte ezt az időszakot. Neki mint plébánosnak fájt, hogy nem tudott úgy a hívekhez szólni magyarul, ahogyan szeretett volna, nekem, a káplánnak pedig gondot okozott, hogy a teológiai tanulmányaimat elvégezve külön kellett megtanulni a kifejezéseket, a liturgikus szövegeket horvát nyelven. Számomra a legtartalmasabb, legszerteágazóbb és legsikeresebb időszak lett a bajmoki szolgálat. Papként onnan kellett volna katonának bevonulnom 2002. szeptember 1-jén, húsz évvel ezelőtt.

Távolról szemlélve

Más egyházmegyéket, papokat, püspököket megismerve könnyen abba a hibába eshetnék, hogy idealizálom a múltat, nem ismerem kellőképp a jelent, a helyi viszonyokat és problémákat. Többször szememre is vetették, hogy mennyire megváltozott az egyház is, a társadalom is ennyi év alatt. Mindent mindig lehetne jobban csinálni, bölcsebbnek lenni, okosabban dönteni. De mindig csak utólag vagyunk ezzel a bölcsességgel megáldva, nem akkor, amikor a konkrét élethelyzet döntés elé állít bennünket. Pénzes püspök úr hivatások több tucatját egyengette, tanulmányainkat segítette és támogatta. Így észrevétlenül a harminc év szolgálata mentén kinevelte potenciális utódait, fiatalabbakat, idősebbeket egyaránt.

Slavko atya püspöki kinevezése 2020. szeptember 8-án történt meg. Noha sok új kérdés jelent meg a nyugodt plébánosi éveit töltő zombori lelkiatya előtt, a kihívásra és a szolgálatra igent mondott. Ismerte a feladatot, ismerte a közösségeket, mégis az evangélium lelkületében megújítva vágott bele a szolgálatba. A felelősség már az ő vállát nyomta. A személyi döntések, a társadalmi kihívások, a megváltozott körülmények, a politikai színtér mindennapos taposómalommá lépett elő. Bölcs tervezés, megfontolt döntések, végrehajtható ötletek, világos célok. Ez lett a motorja a kezdeti lépéseknek.

A püspökszentelés a vírus árnyékában bármennyire is kívánt ünnepélyes lenni, nem tudott felszabadultságot sugározni. A Pannon Televízió által készített, Szubjektív elnevezésű műsorban meglehetősen jóra sikeredett az új szabadkai püspök bemutatkozása — stílusa, kedélyessége, megnyerő modora szimpátiát és rokonszenvet keltett a nézőben. A többes identitás magán hordozza annak veszélyét, hogy hol az egyik, hol a másik erősödik vagy gyöngül. Ha egymásba fonódnak, ahogyan a gondolatok egymás után születnek, és a nyelv csak annak hordozója, a görcsös méricskélés helyébe józan folyamatba illeszkedő koncepció léphet. A tervezés során sok kérdés vetődik fel. Hogyan történik mindez? De ezek a kérdések nem az avíttas múltba kalauzolnak bennünket, hanem a jövőt kívánják megragadni.

Nincs egymás fölé rendeződés, csak egymás melletti, egymásra hangolódó, kísérő út. Pásztor és nyáj útja.

„Ez az ember építeni kezdett, de nem tudta befejezni” (Lk 14,30)

Franz Schubert Befejezetlen szimfóniája úgy jut eszembe, hogy az előző szavak kottájából játszom. A világ szemében kevés lehet ez a két év a püspöki szolgálatból. Sok kérdés merülhet fel bennünk is: hogyan történt mindez?

A pásztori szolgálatból, mely sokak számára látványos és irigylésre méltó. Az igazi pásztori szolgálat azonban nem a látványról szól. Réges-rég élt egy bátor ember, aki az apostoli kor elmúltával volt olyan elszánt, hogy szembenézzen a kihívásokkal, és korszerűsítse a pásztori szolgálatot. Szent Márton tudott és akart is más püspök lenni. Az ő példája fényeskedik sokak előtt. Életműve inspiráció a modern egyház számára. Az egyház sohasem lesz teljesen megérthető, mindig maradnak benne váratlan és érthetetlen fordulatok, értelmezhetetlennek tűnő helyzetek. Tagjai nem kiszolgáltatottak ennek a Lélek általi szeszélynek, hanem készek vállalni a biztos és kiszámítható helyett a bizonytalannak tűnőt. Annak bizonyossága, hogy Krisztus él, a tagjaiban végbemenő változásoknak lehetünk tanúi, amikor földi sátrunk összeomlik, és Istentől kapunk lakást (1Kor 5,1).

Az emberi találkozásokra én úgy tekintek, mint ajándékokra. Ott készítik gondos, finom kezek, ahonnan mindig minden küldemény célba ér. Hiszem, hogy Slavko püspök atya szellemi öröksége megkerülhetetlen lesz utódai számára. És ilyenkor ősszel, a galagonya reszkető köpönyege Rá emlékeztet, aki Mesterének hű szolgája kívánt lenni, izzó, lángoló szeretettel. Nyugodjék békében.