Megint törvénynapra gyülekeztek Fejérvárra ország urai. István király pedig halálosan beteg volt már, és mind az egész ország tudta, hogy meg fog halni.
A törvénynapot elvégezték, Péter úr a panaszosoknak igazságot adott, és a vétkeseket megbüntette. S délután volt, amikor Gellért püspököt szólította ki a tanácsból a királyné azzal, hogy tüstént a királyhoz jöjjön.
Gellért püspök felállott, s ment, mire Péter úr is felállott székéből, és levette a süveget fejéről:
- Urak, a törvénynapnak vége most, mert a király ajtóján most kopogtat a halál.
Mind felállottak ültükből az urak, és mind levették a süveget fejükről.
Péter úr pedig tovább mondta:
- S most gyertek, urak, mind énvelem s menjünk a királyhoz, hogy lássa az országot, és búcsúzzunk tőle.
Azzal Péter úr elindult hajadonfővel és a papok és ispánok meg urak mind utánamentek a király háza felé. S nem tette fejére senki a süveget, és csendesen léptek, és szótalanok voltak mind...
...Ágyán feküdt a király, és feje magasan feltornyozva. Orcája sárga, mint a halál, és két keze a takarón és csupa csont és bőr csak. De a szeme nyitva és él és néz és lát.
Még reggel meggyónt az érseknek, és megkapta a feloldozást. És megáldozott. Azóta szót se beszélt senkivel, s nem evett, nem ivott semmit, és nem mozdult, még a kezét sem mozdította. A házban még ott ült egy székben az ágy mellett Gizella királyné, és egy barát is imádkozott ott némán.
És most délután megszólalt a király, s mondta:
- Gellért pap adja fel nekem a halottak szentségét, mert tudom, hogy nekem most mennem kell.
Akkor hívatta ki a királyné Gellért püspököt a tanácsból...
...Gellért püspök áll az ágy mellett, és rajta a miseruha és felül azon violaszínű stóla. S kanonokok vannak még ott és a királyné. S ott áll már akkor Péter úr is meg az udvarispán, püspökök és apátok, és az urak közül Hermán és Konrád meg öreg Hunt úr és Altmann comes egy csomóba, és Csanád úr is ott van meg az esztergomi, szolnoki, a pozsonyi és biharvári ispánok, aztán Vatha úr és Csáknembeli László, Bicske nembeli Jakab, Miskolcfia Márkus, Viske úr és mások, akik befértek a házba. De a nyitott ajtó megett ott állottak a többi urak szorosan és némán és mozdulatlanul, és néztek és hallgattak mind az ajtó felé...
...Az ágy mellett a püspök előtt kicsi asztal és egy pap jő, és az asztalra edényt teszen, abban szentelt olaj van, és más edény is van az asztalon, és abban szentelt víz.
A püspök kezében vékony ágakból kötött pemete, és most megmártja azt a szentelt vízben, és meghinti vele a királyt, s azután keresztet hint szerte a házban az emberek felé. S közben imádkozik, és a papok is vele imádkoznak latinul.
Azután leteszi a pemetét a püspök, és megint latin szóval kér minden szenteket, hogy űzzék ki az ördögöt a lelkében immár tiszta ember halódó testéből. Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, Ámen...
Most hüvelykujját beártja a szent olajba és keresztet von az olajjal a király két szemére, úgy keni meg, s imádkozik.
Egy pap akkor fehér vászonkendőt nyújt a püspöknek, és az letörli ujjáról a szent olajat. A vászonkendőt aztán más pap veszi el, s tűzbe veti, aki most ég a tűzhelyen.
A püspök hüvelykujját most újra az olajba mártja, s imádság közben megkeni vele a király két fülét. S letöröli újra az olajat friss vászonkendővel.
Azután sorban megkeni a király orrát s száját, azután a két keze tenyerét és végül a lábakat is megkeni. És mindig imádkozik, és a végén irgalmasságot könyörög az Istentől a királynak.
Azután letérdel az ágy mellett, és mondja a királynak:
- Imádkozzunk, Uram, és könyörögjünk.
És imádkozik és könyörög, és a király ajkai suttogva mondják vele az imádságot.
Aztán feláll, és a szolgáló papokkal együtt kimegy. És mindenki látja, hogy sír a püspök...
...A király hunyt szemmel fekszik most. Mellette az orvosbarát áll, és fogja az egyik keze csuklóját. És mindenki áll, és nézi a királyt, és látja mindenki, hogy a takaró csendesen emelkedik és süllyed a mellénél.
A királyné lép oda most nesztelenül, és a baráttól kérdez valamit, mire az visszasúgja:
- Alszik, Asszonyom...
A külső házban mozgás támad, s egy ember jön, aki Csanádnak súg valamit, aki az ajtóban áll. Az ispán megsápad; aztán lábujjhegyen odamegyen Péter úrhoz, és súgva mondja neki:
- Uram, most kapom a hírt: erdőelvi Zoltán úr meghalt, és a tartományban a Gyulafiak parancsolnak most...
Súgva beszél Csanád úr, és egy perc múlva mindenki tudja mégis, hogy mit mondott, és a mozdulatlan emberek megélednek egyszerre.
És suttogás támad meg nyughatatlan mozdulás, mint amikor szellő suhan átal a lombos erőn.
Vatha úr mellett Miskolc nembeli Márkus úr áll, s ennek dörmögi oda Vatha úr:
- Hallottad, Márkus? S mi itt állunk csak, és holnap talán koronát teszünk e talián fejére, és esküt adunk neki országostul. De én nem leszek ott.
S Viske úr súgja a szomszédjának:
- E királyt uraltam, mert vérünk volt; de meglásd, ez a korcsvérű elad minket olcsón a németnek.
Mire az visszasúgja:
- Akkor mehetünk, s hozhatjuk a Vazulfiakat. Azokból három királyunk is telik, s mind magyar.
S a királyné akkor mondja Hermán úrnak:
- Nézd, atyámfia, e pogányokat; vajon mit főzhetnek?
- Péterre morognak s reánk bizonyosan. De a héten koronát teszünk az Úr fejére, és a király korbácsától majd szelídülnek, tudom. Kemény ember Péter, s kemény király lesz, tudom.
Akkor az érsek körülpillant összevont szemekkel:
- Csendben legyetek, Urak. S ne háborgassátok a királyt.
A sugdosás és mormolás megcsendesedik és elhal, s áll mindenki megint mozdulás nélkül s némán. S íme egyszerre döbbenve látják mind az emberek, hogy kinyílik a király szeme, s néz ide-oda, s akire reápillant, annak megsápad az orcája, mert idegen szem az, aki most a király orcájából néz, s a halál pillantása.
Aztán nyílik a király szája, és mindenki megsápadt most, mert idegen a hang, aki a király szájából szól most suttogva:
- Hallok s látok mindent, és nehéz megnyugodnom... Pedig megfáradtam, mert nehéz volt az építés, akit reám parancsoltál, Uram, s iszonyú...
A kereső szemek megállapodnak és meredten néz a király most előre, s a hangja erősödik:
- Véres építést parancsoltál nekem, Úristen, s én nem irgalmazhattam, s Te se irgalmaztál nekem, Istenem... Koppánynak halni kellett... s Ajtonynak... Tonuzobának is... s az utolsó Vazul volt... s ez volt a legnehezebb, Uram...
Kiabált már a király, és ült ágyában, és irtózva hallgatta mindenki a nehéz szókat:
- De én a gyermekeket adtam... s Imre volt az utolsó... S az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél... S mindent Te parancsoltál, és ezért nem lehet igazsága Csanádnak, s én hiszek Neked... S irgalmazzál nekem, Istenem...
Mintha most megpattant volna valami egyszerre elhallgatott a szava, és hátraesett ültében a király. De a szeme nyitva maradt és a szája is nyitva. És aztán nem moccant többet, és semmi nem moccant, de minden mintha megmeredt volna.
S a dermedt csendet az orvosbarát szava törte meg:
- István király meghalt...