In memoriam: Bödő Sándor (1953—2018)

In memoriam: Bödő Sándor (1953—2018)

Heti Interjúnk az azóta váratlanul elhunyt Bödő Sándor újságíróval készült

Lapunk történetében talán még soha nem fordult elő ilyen. Csütörtök délután végeztem az utolsó simításokat a Bödő Sándorral készült interjún, melynek apropója a nyugdíjba vonulása és a születésnapja volt. Jelzett, hogy igyekezzünk vele, mert nem ér rá, annyi mindent magára vállalt most, hogy szombattól hivatalosan is nyugdíjas lesz... Aztán szombaton reggel kaptam a hívást, hogy mindenki Sanyi bácsija aznap reggel elhunyt. 
Családja beleegyezésével jelenik meg most az utolsó, vele készült interjú a Hét Nap hasábjain. A terveit, melyekről oly lelkesen mesélt, sajnos már nem tudja megvalósítani. Csütörtök este elküldtem neki a kész írást, hogy átolvassa, mielőtt beküldöm a szerkesztőségbe. Tetszett neki, kérte, hogy ne változtassak rajta. Sanyi bácsi, legyen hát úgy, ahogyan kérte.
A Bödő Sándorral készült utolsó interjút az eredeti tervek szerint, változtatások nélkül közöljük.

 

Bödő Sándor újságíró mindig is újság-írónak vallotta és tartotta magát. Ez az, amiről most, hogy nyugdíjas lett, nem fog lemondani. Ezért is volt szinte magától értetődő, hogy írásban készítjük el ezt az interjút, melyből egyebek közt az is kiderül, miért kóstolt bele a nyomtatott sajtó szerelmese végül a tévézésbe is.

* Maholnap nyugdíjas lesz, és be kell hogy valljam, kevés önnél aktívabb ismerősöm van a Facebookon. Ez szakmai ártalom? A munkája miatt kellett megtanulnia a modern technológia csínját-bínját, vagy egyébként is érdekli az ilyesmi?

— A Facebook manapság egy szükséges rossz, legalábbis szerintem. Oké, megkönnyíti a kapcsolattartást, viszont azt a rengeteg butaságot, amelynek teret ad, könnyedén nélkülözni tudnám. Azt azonban, ami hasznos, ami jó, amire érdemes odafigyelni, én is elolvasom, olykor kommentárt is fűzök hozzá. Talán azért tűnök annyira aktívnak, mert sok ismerősöm van, gyakran látsz tőlem valamit. Sok olyan érdekességet vagy infót is találok fenn, amelynek hasznát veszem, bár ezekkel mindig óvatosan kell bánni, mert a forrás nem mindig van megadva, vagy nehezen ellenőrizhető. Ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok Facebook-függő, akad olyan nap, hogy rá sem nézek. Mindenesetre lehet, hogy mindez szakmai ártalom, mert hát nemcsak a közösségi oldalt, hanem újságokat, tévéket, rádiókat és internetes hírportálokat is böngészgetek online, nap mint nap. Bennem van az igény — és ez szerintem teljesen normális —, hogy tudjak a dolgokról, az eseményekről, a történésekről, mert nemegyszer előfordult már, hogy egy-két napon belül szakmai vagy más társaságban éppen arról esett szó, amit korábban én is olvastam a neten. Jó az, ha ilyenkor az ember hozzá tud szólni, el tudja mondani a saját véleményét. Ami a modern technológiát illeti, valóban a munkám miatt sajátítottam el. Messze vagyok én a kérdésben említett csínját-bínjáttól, hiszen csak azt tudom, amit muszáj, amit pedig nem, arra itt a két fiam, segítenek. Nekik ez semmiség, beleszülettek, nekem viszont špansko selo! Talán nem is érdekelt volna soha, ha nem kell elektronikus úton írnom és leveleznem, ám ahogy magamat ismerem, idővel csak bántott volna, hogy nem értek hozzá, bizonyára akkor is megtanultam volna, legalább az alapokat. A miloševići érában kellett otthagynom a Családi Kört, addig ott csak a főszerkesztő meg a titkárnő dolgozott számítógépen, ott nem volt alkalmam megtanulni. Azután lett az újságíróknak is, hogy magánújságként újraindították a lapot, ám akkor már nem volt szükség külmunkatársakra. Így a magyarkanizsai Panda Rádióba kerültem, ott kezdtem el a számítógépet használni, ahol szép lassan megtanultam azt, amit muszáj. Miután valamikor a ’90-es évek vége felé magamnak is vettem egyet, már sokkal jobban haladtam. Abban az időben ugyan még csak kezdetleges gépekre futotta, de indulásnak azok is jóknak bizonyultak.

* A nyomtatott sajtó után következett a rádió és végül a televíziózás is. Melyiket szerette/szereti a legjobban?

— Nálam ez teljesen egyértelmű: a nyomtatott sajtót! Mindig is szerettem írni, a szó legszorosabb értelmében. Gyerek- és fiatalkoromban rengeteget olvastam, a könyvtárban szinte minden évben kaptam jutalomkönyvet a szorgalmamért. Ebből eredően kitárult előttem a világ, alaposan meggazdagodott a szókincsem, úgyhogy sohasem volt gond valamit megírnom. A dolgozatoknál, bármi volt is a téma, mindig a szabad témát választottam. Tizenöt-húsz perc alatt megírtam a magam másfél-két oldalát, és mehettem ki. Az osztályzat pedig kivétel nélkül ötös volt. Valójában ez vezérelt, hogy írjak az újságoknak, és mint sokan ezen a vidéken, én is a Jó Pajtás kistudósítójaként kezdtem. Amikor aztán évek múlva, 2007 áprilisában a Pannon RTV-be kerültem, kaptam is a megjegyzéseket a szerkesztőktől, hogy „újságosan” írom a híreket vagy a bejátszásokat, rövidítsem, vegyem ki a színesítő jelzőket, mert túl hosszú a szövegem. Nem tudom, nekem az újság mindig jobban tetszett, mert ott kapok elég teret ahhoz, hogy rendesen körülírjam azt, amiről szól az írás, hogy mindenki előtt világos legyen, mit is akarok mondani. Ezt a lehetőséget az elektronikus média alaposan redukálja. Félreértés ne essék: azt is szeretem, viszont az újság, a kézbe vehető lap maradt mindmáig a kedvencem. Ahogyan a tóthfalusi Utasi Jenő atya mondta az egyik könyvbemutatón: „A nyomtatott könyvnek egyik nagy varázsa, hogy lefekvéskor olvasni kezded, majd elalszol, és betakarózol vele.” No, valahogy így vagyok én az újsággal.

* Tehát a nyomtatott sajtó iránti szerelem még ennyi év után is megmaradt? Nekem úgy hangzik, elképzelhetetlen, hogy nyugdíjas éveiben letegye a tollat. Vannak valamilyen tervei, ötletei, mit és miről fog írni a jövőben? Fog-e írni egyáltalán?

— Így van, a szerelem megmaradt, és ez nem is fog változni! A Pannon RTV-ben eltöltött tizenegy és fél év alatt mindig is újság-írónak tartottam magam. Persze muszáj volt bizonyos szinten idomulnom a rádióhoz és a tévéhez, ám sohasem tudtam levetni magamról a nyomtatott sajtó iránti vonzalmamat, és ahogy mondod, nem is szándékozom letenni a tollat. Tiszteletdíjasként, lényegesen kisebb leterheltséggel ugyan, de maradok a Pannonnál, viszont inkább az írott sajtó felé fogok orientálódni. Megmarad nekem a Vajdaság Ma — igaz, az is internetes portál, de legalább van helyem benne írni — meg az Új Kanizsai Újság hetilap, továbbá azok, akik esetleg felkérnek egy-egy cikk megírására. Nekem ez elég lesz. Természetesen vannak ötleteim, hogy egy-egy témát alaposabban feldolgozva jelentessek meg, talán ezek után lesz annyi időm, hogy utána is járjak. Nem akarok messzire menni, csakis a városkámra és a község településeire fókuszálok majd. Az itteni emberek megérdemlik, hogy bővebben foglalkozzunk velük, ne csak egy-egy főzőverseny vagy falunap alkalmából, hanem más vonatkozásban is.

* Ezek szerint úgy érzi, hogy a mai, rohanó világban a kisemberek történetei nem kapnak kellő figyelmet a médiában?

— A kisemberek semmiképp sem kapnak elegendő teret, noha talán többet tesznek ezért a világért, mint a „nagyok”. Az egyszerű nép az életet teremti meg, a „nagyok” meg mit produkálnak? Káoszt, összetűzéseket, korrupciót, politikai csatározásokat, ne adj Isten, háborúkat... Voltam párttag, most azonban nagyon örülök, hogy nem vagyok az. A Jani bácsik és az Erzsi nénik pártján állok, de nem azért, mert magam is hatvanöt éves és nyugdíjas lettem, hanem mert velük még mindig őszintén lehet beszélgetni. Nekem mindig is az idős emberek, a gazdák, az iparosok, a gyári munkában megfáradt emberek voltak a kedvenc alanyaim, még akkor is, ha elsőre azt mondták: ugyan már, én nem tudok beszélni. Mindig mindenkit rávettem arra, hogy nyilatkozzon, és állítom, hogy szebben, színesebben, sokkal élvezhetőbben mesélték el azt, amire kíváncsi voltam, mint a protokolláris vagy pártkötelezettségükbe belegörcsölt politikusok. Végezetül pedig azért tartom fontosnak a kisemberek megszólaltatását, mert ők azok, akik még mindig megveszik a napi vagy a heti sajtót, akik igénylik a helyi vagy a körzeti televíziók adását, akik hallgatják a rádióinkat, és ők az EGYETLENEK, akik minket, újságírókat is megbecsülnek.

* Mik a tervei most, hogy hirtelen ennyi szabadidő zúdul a nyakába? Úgy veszem észre, máris nagyon elfoglalt, nyugdíj ide vagy oda...

— Korábban említettem, hogy vannak bizonyos terveim, ám azokhoz több idő kell, lassabban tudom őket megvalósítani. Sok szabadidőm semmiképp sem lesz. Most volt egy tizennégy napos időszakom, amikor valóban nem csináltam semmit (néhány cikk megírásán kívül), hanem néztem a foci-vb mérkőzéseit, meg szórakoztam az unokáimmal. Július 14-e, szombat lesz az első napom nyugdíjasként. Már aznapra beszerveztem az utat Velebitre, ahol falunapot rendeznek. Kell a téma az Új Kanizsai Újságba, meg a Vajdaság Ma is igényt tart rá, és hát engem is érdekel az esemény, mert ez az egyetlen szerb többségű falu a községben, ahol igyekeznek adni a hagyományaikra, továbbá a közösség, a velünk, magyarokkal való együttélés építésére, fejlesztésére is. Marad nekem a Vajdaság Ma és az Új Kanizsai Újság, sőt, már a nyugdíjasok is megkörnyékeztek, hogy vállaljam el a magyarkanizsai helyi szervezet vezetését. Summa summarum, nem lesz nekem több szabadidőm, ám egyvalami biztos: sem az elsőbe induló Fanni, sem pedig az ötödiket kezdő Bence unokám ennek nem látja kárát, mert ezt nem engedhetem meg magamnak.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

In memoriam: Bödő Sándor (1953—2018)
Heti Interjúnk
In memoriam: Bödő Sándor (1953—2018)
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink