— De sajnos hiába álmodok nyitott szemmel, mélyen a bensőmben tudom, hogy nem jöhet, de azért… — mondja elmélázva az asszony, és egy pillanatra ismét átéli a múltat. — Sokáig gondolkodtam, elegendő-e egy márvány síremlék, mert úgy érzem, valamivel adós maradtam a férjemnek. Tanyasiak lévén egyikünket sem nevelték úgy, hogy az érzelmeinkből regényt meséljünk egymásnak, és ennek az lett a következménye, hogy talán azt sem mondtuk soha el egymásnak, ami biztosan mindkettőnknek jólesett volna.

Úgy gondoltam, elmesélem házasságunk egy részét, ezzel talán részben lerovom a tartozásomat felé. Gyermekkorunkban közeli szomszédok voltunk. A családom talán egy árnyalattal tehetősebb, „modernebb” volt, és akkoriban nem nagyon figyeltem fel rá. Arra világosan emlékszem, hogy ahogy kitavaszodott, ő már mezítláb, klottgatyában játszott az utcán. Azt hiszem, sosem volt annyi pénzük, hogy kerékpárt vegyenek neki, ő viszont imádta a biciklit. Ő volt a család harmadik gyereke, a két bátyja már nős volt, amikor ő, a vakarék, iskolába kezdett járni. Ha becsukom a szemem, most is látom magam előtt, ahogy egy régi férfibiciklit kínoz: az ülésről nem érte el a pedálokat, hát a váz alatt az egyik lábát átbújtatta, és így — félredőlve — rohangászott az utcában. Szidták is a szomszédok, mert a rossz kerékpár zörgött, csörgött, és a sor kutyái megvadultak ettől.

Egyszer megállítottam, és mondtam neki, hogy az ő szórakozása idegesíti a szomszédokat, mire ő azt válaszolta, hogy akkor költözzenek másik faluba. Egy rendkívül talpraesett, furcsa kis fickó volt, azt hiszem, az éjfekete, göndör haját sosem fésülte, mindig olyan volt a feje, mint egy befejezetlen madárfészek. Ettől kezdve „haverok” lettünk, napi rendszerességgel megtárgyaltuk az utca ügyeit, az iskolában történteket. Neki nem számított, hogy nem volt már kisgyerek, felülhetett rendesen a kerékpárra, és szélsebesen robogott a soron. Az udvaruk egyik sarkában összeeszkábált egy kis kuckót, melyet telehordott eldobott kerékpárokkal, alkatrészekkel. Lassan megtanulta, hogyan kell a járgányát összerakni. És ezt szinte mindennap csinálta. Én befejeztem a középiskolát, dolgozni kezdtem, és megígértem, az első fizetésemből veszek neki egy használt kerékpárt. Úgy is lett. Nagyon megörült az ajándéknak, és azt mondta, ő majd egy napon újat vesz nekem a szülinapomra.

Miután befejezte a szakközépiskolát, dolgozni kezdett egy mesternél. Ez a munka jó volt arra, hogy pénzt adjon a házba, de egyébként nem érdekelte. Lassan annyira összemelegedtünk, hogy elhatároztuk, összeházasodunk. Én huszonnégy voltam, ő huszonkét éves, és úgy éreztük, ez már olyan életkor, amikor kezdhetünk valamit az életünkkel. Itthon már nem voltak fényesek a lehetőségek akkoriban — akik álmodni mertek, már mind felszedték a sátorfájukat, és idegenbe mentek. Mi úgy határoztunk, hogy Szlovéniában próbálunk szerencsét. Valamilyen ismeretsége folytán a páromnak sikerült elhelyezkednie egy kerékpárgyárban, és ez nyitotta meg előtte az igazi lehetőségeket. Eleinte a műhelyben dolgozott, de észrevették, hogy rendkívüli érzéke van a kétkerekűekhez, és hamarosan bekerült a tervezőkhöz. Én is kaptam munkát, és valóban úgy tűnt, minden kifogástalanul működik. Teherbe estem, de sajnos hat hónapos terhességet szakított meg a sors. Két év múlva ismét teherbe estem, de ezt sem tudtam kihordani. Ezekkel a sorscsapásokkal szemben a férjem karrierje szépen ívelt felfelé. Rengeteg újdonságot vezetett be, és én laikusként nem tudom megmagyarázni ezek jelentőségét, de a gyárudvarban a munkatársai megcsinálták a férjem találmányának másolatát, és az egyik ottani barátunk azt mondja, az most is ott áll kiállítva. A férjem rengeteg elismerést, oklevelet, díjat kapott, de amikor beteg lett, azt mondta, hazajövünk. Ő a homokban akar pihenni. Már készültünk haza, amikor az egyik helyi rádió riportere beszélgetett vele, és megkérdezte, honnan a rengeteg ötlet az újításokhoz. A férjem akkor azt mondta: mindent idejében kell elkezdeni. Mindig azt mesélte, hogy neki már gyermekkorában voltak ötletei, de azt nem tudta megmondani, honnan jönnek. Ő tehetséggel volt megáldva, és a sorsnak hála tett is annak érdekében, hogy az álmai megvalósuljanak. Életében sosem mondtam neki, hogy áldott keze van, és nagyon büszke vagyok rá. A rengeteg rangos elismerés elfeledtette velem a klottgatyás, kócos kisfiút, akivel huszonhat boldog évet éltem le. Remélem, megbocsátja, hogy egy kis késéssel hajtok fejet a tehetsége előtt.