A Holdfény azonban sajnos nem azért vonul majd be a filmtörténelembe, mert izgalmas témát dolgoz fel, és ráadásul mindezt rendkívül érzéki és elegáns módon teszi, hanem Warren Beatty és Faye Dunaway bénázása miatt. Egy kicsit azért igazságtalan vagyok, mert mint utóbb kiderült, elsősorban nem ők, hanem a gála adminisztratív megszervezését lebonyolító cég alkalmazottja keverte el a borítékokat. Ezen viszont jó lenne túllépni, mert mindez nemcsak a Kaliforniai álom csapata, de a Holdfény készítői számára is méltatlan.

Három életszakasz, Dél-Florida gettóifjúságának portréja, gazdag látlelet a mai afroamerikai életérzésről — mindez a Holdfény, röviden. Mit is jelent ma feketének lenni Amerikában? Egy kérdés, melyet már számos rendező megpróbált feldolgozni, de csak kevesen jártak közel az igazsághoz. A Holdfény bensőséges, elsősorban a karakterfejlődést fókuszba állító dráma, mely megmutatja, hogy az afroamerikai identitás túl összetett ahhoz, hogy egyszerű sztereotípiákba tuszkoljuk a mozivásznon. A „fekete” nem csak faj, szín vagy egy közösséghez való tartozás kérdése. A fekete, azaz a Black egy azok közül a nevek közül, amelyet a film főhőse a film három epizódjának egyikében visel. A Holdfény központi témája nemcsak saját identitásunk felfedezése, hanem annak irányítása és megtartása is. Ez utóbbi talán a legnehezebb.

Chiron története csaknem tizenhat évet ölel fel. A fiú tízévesen szemtanúja édesanyja drogfüggőségének és élvhajhászásának, osztálytársai kiközösítik, a többiek pedig biztosak benne, hogy meleg — az édesanyja a legdurvább szitkokat szórja rá, sőt még az iskola pedagógusa is azt vágja a fejéhez, hogy „ha férfi volna, visszaütött volna”. Mindaz, amit látunk, tragikus, nyugtalanító, sőt leginkább felfoghatatlan. Az egyetlen reménysugár Chiron számára Juan, a drogdíler, aki apja helyett apja lesz. Ő próbálja meg felkészíteni mindarra, ami később vár rá az életben. Teszi mindezt úgy, hogy ő maga adja el a kábítószert Chiron édesanyjának. Közben egyre gyorsabban és érezhetőbben tör felszínre a fiú szexualitása, mely a második szegmensben, Chiron középiskolás éveiben már egyre nyilvánvalóbb. Juant, a dílert Mahershala Ali alakítja, aki életet, emberséget és valóságot lehel egy közhelyes karakterbe. Meg is kapta érte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Nélküle, úgy gondolom, sokkal kevésbé volna jó ez a film, sőt megkockáztatom, hogy csak egy lábjegyzet volna egy LGBTQ-mozikról szóló tanulmányban.

Mahershala Ali karaktere építőköve egy olyan történetnek, amely éppen a közhelyeket és a sztereotípiákat szeretné eloszlatni. A Holdfényt nagyon nehéz egy jól definiálható kategóriába beerőltetni. Mindaz, amit látunk, egy kis szerencsével a közönség széles skáláját megszólítja majd, és nem csak a homoszexuálisok számára lesz átérezhető — hiszen a film egy pillanatig sem akarja ezt. Egyáltalán nem a nemi identitás, a szexualitás kérdése a fő szempont ebben a történetben. Chiront később tizenhat évesen látjuk, majd megismerkedünk vele fiatal felnőttként is, immár egy meglepő élethelyzetben, új emberként.

A Holdfény egyedi módon közelíti meg az előítéleteket: a drog természetesen öl, pusztít és nyomorba dönt, viszont menekülési útvonalat is kínál mind a használója, mind pedig a forgalmazója számára (hatalom és pénz formájában). Chiron is sajátos kapcsolatba kerül a kábítószerrel. A harmadik epizódra a főszereplő ugyan teljesen megváltozik, fejlődése azonban még nem ért véget. Kérdések gyötrik saját férfiasságával kapcsolatban, és olyan válaszút előtt áll, amely gyökerestül megváltoztathatja életét.

Nehéz, elgondolkodtató, nem könnyen emészthető film a Holdfény. Fontos, hogy előítéletektől mentesen és kellő nyitottsággal álljunk hozzá. Az unintelligens és homofób nézők pedig jobban teszik, ha messziről elkerülik.

Nyitókép: Huffingtonpost.com