— Nem tudom, maga hogy van ezzel, de én azt vallom, az idős családtagok helye mindenképp a családban van — mondja a fiatalember komolyan. — Van az anyámnak egy idős, nyugdíjban levő munkatársa, egy jó humorú mester, aki azt mondta, amikor a feleségével az aranylakodalmukat ünnepelték, hogy neki külön elismerés járna, ő ugyanis száz éve nős. És a kérdő pillantásokra kacsintva azt válaszolta: amikor megnősült, velük jött az özvegy anyósa is, aki még mindig jó egészségnek örvend, és velük él. Tudom, hogy az ilyen példa ritka. Mert azokban a családokban is, ahol az idős szülők együtt élnek a gyerekeikkel, több a gond, mint a nemes pillanat. Anyám kollégájánál minden a legnagyobb rendben van, sokszor, ha összejön egy társaság, jókat humorizálnak a rovására. Mivel nálunk is van idős családtag, gondolkodni kezdtem azon, vajon mi, fiatalabbak hogyan viszonyulunk azokhoz, akiknek részben az életünket, részben annak megkönnyítését köszönhetjük. Az anyai nagymamám a közelünkben él, mindössze egy rövid utcarész választja el az ő házát a miénktől. Én nem emlékszem rá, de anya mondta, hogy amikor férjhez ment, a nagyi néhány évig velünk élt. Nagyinak volt már két kislány unokája, és amikor megszülettem, pálinkát vitt a szomszédoknak, hogy igyanak az egészségemre. De amikor oviba kezdtem járni, a nagymama azt mondta, elég volt az ő bábáskodásából, félre kell vonulnia legalább annyira, hogy anyu önálló, magabiztos szülő legyen. Megvették a szomszéd házat, de valójában semmi sem változott a családban. A szüleim dolgoztak, reggelenként a nagyi átjött hozzám, felöltöztetett, elvezetett a napközibe, és délután értem jött. Közben nála megfőzte az ebédet, megterítette az asztalt, mire anyuék hazaértek, ebédeltünk, és ment mindenki a dolgára. Meg kell mondanom, hogy vásott kölyökként már elsős koromban izgága, hangoskodó voltam, és ki nem álltam az igazságtalanságot. Volt az utcánkban egy jó kis korombéli csapat, mellyel még ma is szép, tartós barátság köt össze. Már akkor is voltak „kiskakasviadalok”, de a csapatunknak megvolt a maga őrangyala a nagymamám személyében. Volt egy különösen durva testvérpár, melytől minden gyerek félt a környéken. Valahogy bennünket is észrevettek. A nagymamám minden este, amikor a kapu előtt játszottunk, a kerítés mögött, az udvarban ült, kezében gereblyével, és őrködött. Egyszer megkérdeztem, minek neki a gereblye, mire azt válaszolta, hogy puszta kézzel nem bírna el két tizenévessel. Előfordult, hogy valamelyikünk palacsintát evett volna, hát a nagyi este 9-kor tízesével sütötte őket.

Tudom, hogy sok helyen másként történnek a dolgok, más szemmel és mércével tekintenek az idős szülők, nagyszülők tevékenységére. És mindenkinek az idegeire megy, ha betegeskednek. Pedig ez az élet természetes rendje. Igen, ma már mások az életkörülmények, a munka egész nap tart, de ettől még nem kell kizárni az időseket a családból. Egészen biztosan vannak esetek, amikor az idős családtagot napközben nincs kire hagyni, de jóakarattal, szeretettel és megbecsüléssel erre is lehet megoldást találni. Én már régen felnőttem, de egyetlen pillanatban sem gondoltam arra, hogy a családban valaki felesleges, vagy hogy nem vagyunk képesek hozzá emberhez méltóan viszonyulni. Csak oda kell figyelni. Nem olyan régen beszélgettem a nagyival. Most már valóban nagyon idős, de még mindig főz ránk, mi csak a bevásárlást végezzük, a többi az ő dolga. Ha látom, hogy napközben nehezen mozog, akkor ott alszom nála, hogy ne legyen éjjel egyedül. A kérdésemre, hogy beköltözne-e egy gerontológiai intézetbe, határozottan visszakérdezett: Miért, talán zavarok itt valakit? Tudod, az én életem itt kezdődött, itt történtek velem a sorsdöntő események, hát nem úgy volna rendjén, hogy itt is érjen véget? Nem szeretném, ha azt gondolná, a beszélgetést azért kértem, hogy elmeséljem, milyen jó ember vagyok. Én csak azt akartam elmondani, hogy egyszer — nagyon gyorsan — mi is öregek leszünk. És az idősek otthonával kapcsolatban akkor nekünk is hasonló lesz a véleményünk. Meg is jegyeztem a nagyinak, vajon mikor akar egy kicsit pihenni, hiszen itt van már az ideje. Ne félj, tudom én, hogy az élet véges — mondta —, de én idetartozom, és én tudom, hogyan szereted a szármát. Hát ne izgulj, mielőtt elmegyek, megfőzöm a szármát, és szokásomhoz híven a sütőbe teszem, nehogy kihűljön, mire hazaérsz. És akkor jöhet a kaszás, én megtettem a magamét.