Hivatástudattal — keresztényként

Hivatástudattal — keresztényként

Dr. Galgóczy Gábor nyugdíjas orvos, 1998 óta a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének tagja, 2000 óta elnökségi tag, 2011 óta elnökhelyettes, a legutóbbi tisztújításon pedig társelnöknek választották.

Meggyőződése, hogy a hit és az orvostudomány nemhogy megfér egymással, hanem szinte kötelező, hogy az orvos istenhívő ember legyen.

— Ha az orvosi tevékenységet hivatásnak tekintem, akkor egyértelmű, hogy a kereszténység benne van az orvosi ténykedésben — mondja dr. Galgóczy Gábor. — Római katolikus keresztény családba születtem, édesapám is orvos volt, tehát ő volt a példa előttem, láttam, hogyan kell keresztényként jó orvosnak lenni. Egyházi iskolában érettségiztem, ez viszont 1959-ben rendkívüli hátránynak számított az egyetemi felvételikor. Értelemszerűen fel sem vettek. Piros betűkkel oda volt írva a felvételim szélére, hogy az egyházi iskola miatt nem kerülhettem be. Egy év múlva, egy év fizikai munka után — mely akkor pluszpontokat hozott — jelentkeztem a szegedi egyetemre. Fel is vettek, mert az 1940-es években édesapám, aki közkórházi főorvos volt, a kórház ebédlőjében megvédte egy zsidó származású kollégáját a szemtelen megjegyzésektől. Ez az ember lett később a szegedi egyetem rektora, és emlékezett rá, hogy édesapám annak idején kiállt mellette. Előbb Szegeden is elutasítottak, de rektori felvétellel bekerültem. Visszatérve az eredeti gondolatra, szerintem semmi ellentmondás nincs abban, hogy valaki orvos és keresztény. Azt hiszem, hogy jó orvos csak keresztény ember lehet, hiszen itt szeretni kell a betegeket, úgy, mint önmagunkat. Nem lehet felsőbbrendűen viselkedni, itt szolgálni kell. Hivatásnak és nem szakmának kell tekinteni.

* Emlékszik olyan történetekre, amikor egy-egy műtét, beavatkozás után valóban úgy érezte, Isten segített, hogy minden jól sikerüljön?

— Elméleti intézetben kezdtem a pályafutásomat, Szegeden két évig az egyetemi Élettani Intézetben voltam egyetemi gyakornok, aztán visszakerültem Budapestre, az Országos Munkaegészségügyi Intézetbe, és a légzésfunkció, a foglalkozási tüdőbetegségek voltak a szakterületem. Nem sok olyan eset volt, amikor úgy éreztem, hogy keresztényként kellett volna döntenem: itt nem volt abortusz, nem volt eutanázia, itt szakrendelés folyt, foglalkozási betegségek létét vagy nemlétét kellett megállapítanom. A kereszténységem annyiban lehetett befolyásoló tényező, hogy paraszolvenciát soha nem fogadtam el, soha nem adtam ki hamis orvosi leletet. Mondjuk, erre lehetett volna kísértés ezen a szakterületen, de én ki sem voltam téve neki. Miután már egy kicsit elszakadtam a szakterületemtől, az a gondolat került életem középpontjába, hogy az embernek mindig többet kell tennie, mint amennyi a kötelessége. Ez valójában az egészségügyi felvilágosítás, az egészségügyi fejlesztés témaköre, melyet viszont az egészségügy nem honorál. Fontos volt tehát, hogy orvosként többet tegyen az ember azért, hogy egészséges maradjon, és ezt átadja a páciensei, a környezetében élők számára is. Szent Lukács evangéliumában is olvashatjuk: ha nem tesztek többet, haszontalan szolgák vagytok.

* Felmerült bennem egy kérdés: most akkor vannak olyan szakorvosok, akik lehetnek keresztények, és vannak, akik nem? Gondolok itt arra, hogy egy nőgyógyász például nem tagadhatja meg az abortuszt. Vagy mégis?

— Én azt hiszem, hogy mondhat nemet. Nagyon szomorú, ha van olyan törvénykezés, amely megtiltja, hogy a lelkiismeretére hallgasson. Magyarországon egy nőgyógyász megtagadhatja az abortusz elvégzését, és emiatt nem bocsáthatják el. Ez természetesen nagymértékben függ attól, hogy milyen az intézmény vezetője, hiszen ürügyet mindig lehet találni arra, hogy valakit eltávolítsanak, ha keresztényként viselkedik.

* Az orvosi hivatás rengeteg időt elvesz a családtól. Ön hogyan tudta beosztani az idejét, hogy mindenre jusson egy kicsi?

— Amikor még nem voltam nős, szinte állandóan ügyeleteket vállaltam azért, hogy legyen pénzem nyaralni, hangversenyeket látogatni... Aztán megnősültem, és amikor megszületett a harmadik gyermekem, elhatároztam, hogy mostantól nem ügyelek többet. Nekem szerencsém volt, hiszen vannak olyan munkahelyek, ahol nem lehet ilyen „magántilalmi listát” felállítani. Éppen a napokban hallottam, és igencsak megdöbbentem, hogy egy fiatalember, aki egy hiányszakmában dolgozik a sürgősségi osztályon, tehát bármikor „berángatható”, megsértődött a havi nyolc ügyelet miatt, és felmondott. Fiatalkoromban én mindig gond nélkül vállaltam a nyolc ügyeletet, igaz, az már legalább harmincöt éve volt... És nem azért, mert a családomat kellett eltartanom, hanem azért, mert nívós életet szerettem volna élni. Ilyen értelemben a tanárt is elvonja a hivatásától az otthoni dolgozatjavítás vagy a papot a családi élet lehetőségének hiánya. De ezt a dilemmát mindenkinek magának kell feldolgoznia. Ha valaki az orvosi hivatást választja, akkor ezzel tisztában kell lennie. Nem az anyagi javakért kell ezzel foglalkozni, hanem azért, mert szolgálni szeretnénk a beteg embereket.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink