* Honnan is indult a pályafutása, hogyan kezdett rádiózni?

— Bizony, több évtizede is annak, hogy magyar—történelem szakos, bölcsész egyetemistaként jelentkeztem a Magyar Rádió riporterképző stúdiójába, s az egyéves elméleti és gyakorlati képzés során rabul ejtett a rádiózás. Sorsok, emberek, történések, helyzetek, nemcsak magát a munkát, hanem a rá való felkészülést is mindig élveztem. Minden interjúval, riporttal, műsorszerkesztéssel magam is több lettem, de ami ennél fontosabb: közvetíthettem, visszhangosíthattam a Hallgató (és hadd írjam, mondjam ezt így, nagy kezdőbetűvel!) számára olyan értékeket, gondolatokat, történéseket, üzeneteket, amelyeket fontosnak éreztem, tartottam. Hiszen neki, érte dolgozunk. A december 1-jén 100. születésnapját ünneplő Magyar Rádió küldetése e tekintetben mit sem változott.

Az interjúalany felvétele

* A rádiózás és a televíziózás hosszú évtizedeken keresztül szinte egyenértékű volt. De a technikai fejlődés és az egyre inkább felgyorsuló, illetve főként a látszatra adó, felszínesebb világ a televíziózást helyezte előtérbe. De maga a rádiós szakma is sokat változott? Mi az, ami más volt a rendszerváltás előtt, és mi az, ami utána?

— A televíziózásban valóban a kép hatása az elsődleges, míg a rádióban a gondolat pontos megfogalmazása, az emberi szó az egyedüli eszközünk. A rádiósszakma nyilván sokat változott. A technikai fejlődés természetesen beépült, át is alakította a munkánkat. Ma már akár egy laptop is elegendő egy műsor elkészítéséhez. Ebből adódóan a műhelymunka, mely a rendszerváltozás előtt olyan magától értetődő és olyan boldogító, szakmailag is gyümölcsöző volt, megszűnt. Ezt fájlalom. Aminek nem szabad, nem szabadna változnia, az a szakmánk, pontosabban a hivatásunk iránti alázat, a felkészülés fontossága, legyen szó kétperces interjúról vagy egyórás beszélgetésről. Éppoly fontos lenne a pontos fogalmazás, a helyesen, szabatosan és választékosan használt magyar nyelv, a tiszta artikuláció. Sajnos nem mindig érzékelem mindezek meglétét. Öröm, hogy megszűnt mindenféle cenzúra, de szomorú, hogy a hitelességen és szakmaiságon alapuló „öncenzúra” olykor eltűnni látszik…

* Csaknem száz esztendeje indult útjára a rendszeres rádiós műsorsugárzás Magyarországon. Volt időszak, amikor maga a rádió volt bizonyos értelemben a szabadság vagy a világgal való kapcsolat az emberek, avagy a hallgatók számára. Napjainkban mi a legfontosabb szerepe?

— Ugyanez! Mármint a kapcsolat, a lélektől lélekig ívelő híd ember és ember között. Persze, tudom, ma már számtalan közösségi platform segítségével tarthatunk kapcsolatot, oszthatjuk meg gondolatainkat, véleményünket, érzéseinket, szinte bármiről, értesülhetünk a világ legtávolabbi pontján történtekről szinte azonnal. Mégis, tapasztalván például a mindenféle podcastok, beszélgetős és portréműsorok hallatlan népszerűségét, úgy vélem, mindez szintén annak a bizonyítéka, hogy emberi kapcsolatokra, emberi szóra vágyunk, annál erősebben, minél inkább elembertelenedik, technicizálódik, celebesedik, válik zűrzavarossá és áttekinthetetlenné a világ. Hiteles hírekre, őszinte gondolatokra szomjazunk egy hamis, hazug világban. A közszolgálat felelőssége, az emberi szó ereje és szabadsága ezért válik napjainkban egyre fontosabbá.

* Számtalan interjút készített a Kossuth rádióban. Melyek voltak a legemlékezetesebbek, akár az interjúalanyok vagy a háttértörténet miatt, és mely témák állnak a legközelebb önhöz?

— Valóban minden műfajban kipróbálhattam magam az évek során szerkesztőként és műsorvezetőként, riporterként és tudósítóként, élő és rögzített, kitelepült és stúdióműsorokban egyaránt. Alapító tagja voltam a Napközben című szolgáltató műsornak, vezettem a Péntektől péntekig című kulturális ajánlót, a Zeneszerdát, éjszakai beszélgetéseket az akkor még a Magyar Rádióhoz tartozó, németül és magyarul is sugárzó Danubius Rádióban, írtam jegyzetet, voltam a Kossuth rádió 180 perc című reggeli információs műsorának műsorvezetője és a Petőfi rádió Kívánságreggelének felelős szerkesztője. A határon túli magyarok sorsa és a magyar kultúra bármely területe mindig is szívügyem volt, de a legnagyobb, a múlhatatlan „szerelem” tíz éve talált rám, és ez a portrékészítés. Számomra ez a rádiós munka csúcsa, amikor egy másik ember lelkét nyitogathatom, gondolatait, érzelmeit, értékrendjét és élettörténetét a hallgatóknak átadhatom. A Nagyok című portréműsor (leánykori nevén Történet hangszerelve és Arcvonások) a Kossuthon erre ad lehetőséget felelős szerkesztőként is. No, meg arra, hogy olyan nagyszerű emberektől tanulhassam az élethez, a világhoz és a magyarságunkhoz való hozzáállást, az emberi tartást, mint Jankovics Marcell, a délvidéki áldozatokért szót emelő Illés Sándor, Szvorák Katalin, Szervátiusz Tibor, Mezei Katalin, Berecz András, Wittner Mária, Rieger Tibor, Olasz Ferenc, Petrás Mária, Döbrentei Kornél, Trill Zsolt, Vidnyánszky Attila, Tolcsvay Béla, Józsa Judit, Szabó Lőrinc Lóci fia — és még hosszan sorolhatnám. E találkozások előzményeként azonban a nagyszerű Gyapay Gábor tanár urat, gimnáziumi éveim meghatározó történelemtanárát, emberi-szakmai indíttatásom megalapozóját, a legendás fasori gimnázium újraélesztőjét kell említenem.

* Számos könyve jelent meg, melyek többnyire értékes beszélgetéseket tartalmaznak. Mit érdemes kiemelni ezekről a kiadványokról?

— Nos, remélem, nemcsak többnyire, hanem mind értékes beszélgetések ezek, hiszen csupa — legalábbis az én mércém szerint — értékes, nagyszerű emberrel beszélgethettem, akár a Kairosz Kiadó Miért hiszek?, illetve Magyarnak lenni című sorozatában megjelent beszélgetős könyveimre, akár a Püski Kiadó által kiadott Élet-utasok című portrékötetemre, a Tolcsvay Bélát bemutató misztikus életrajzi könyvre vagy a rendszerváltozás műhelytitkait leleplező, Kodolányi Gyula íróval készített A világfa ágain című legutóbbi könyvemre gondolok. Ha csak feleannyi érzés, gondolat, inspiráció, életbölcselet érinti meg az olvasót, mint amennyit én kaptam a beszélgetések készültekor, nos, akkor igazán boldog lehetek. A Jóistennek pedig örökké hálás vagyok és leszek, hogy így és erre vezette a sorsomat.