home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Hit. Remény. Öröm. Szeretet
Pap Ágota pszichológus
2019.12.22.
LXXIV. évf. 51. szám
Hit. Remény. Öröm. Szeretet

Mindig jó érzéssel fogadom, amikor azt kérdik tőlem, hogy vagyok. Egy kicsit zavarba is jövök ilyenkor, mert olyan nehéz nekem erről csak néhány szóban beszélni. De az idén valamiért azt mondom, olyan decemberesen.

A válasz persze nem jó, nem is autentikus, nincs is advent szellemében. Mégis azt láttam, működik, értik, hogy mire gondolok. Igazából nincs a decemberrel semmi baj. Sőt!

Még gyermeki izgalommal tudom várni a karácsonyi készülődést — éppen úgy, ahogy a minap egy negyedikes dolgozatában olvastam: gyúrom a tésztát a kalácshoz, díszítem a fát, szaloncukrot kóstolgatok, mert most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne egyem meg mind egyszerre, vagy ne tegyem vissza a fára a kibontott kis csomagokat egésznek álcázva. Már nem trükközöm, már nem zavar, ha kiég aznap a karácsonyfaégő, amikor éppen feltenném a fára, már előre szólok az ismerősöknek, hogy csak semmi depresszív állapot az ünnepek idején. Még mindig abban akarok hinni, hogy a szomorúság, a magány, a keserűség elkerülhető… — amatőr emberi gyarlóság ez részemről.

És közben otthon minden vasárnap este, ima és ének kíséretében meggyújtjuk a gyertyákat. Az elsőnél még nagy volt a vita, ki fújja majd el, a másodikra már megígérték a gyerekeim a békét — és én ebben is hittem —, a harmadikra már csillagszóró is jutott. És nem értem, hogy a fiam, aki naponta három különböző, egyedi módon fejezi ki, hogy mennyire szeret, miért nem tud ugyanennyi mondatot írni a szeretetről házira. Majd másnap csalódva meséli el, hogy a többiek jobbat írtak. Ettől azután még jobban szeretem. S a végén sokat nevetünk. Nyitogatjuk minden reggel a kalendárium ablakait, és közben várunk, csak várunk... Hogy megszületik, hogy itt lesz, hogy jön!         


Fotó: Depositphotos.com      

Közben a szakszervezet már kedvező áron árulja a halat, a gyerekek már izgulnak, hogy vajon jó ötlet-e a fa alá dugni a bizonyítványt, s a rokonok is bejelentkeztek. Az éjféli misékre 8-kor megyünk, és titokban más országok adventi vásáraira szavazunk. Egy kicsit nosztalgiázunk, hogyan volt ez régen, mennyire más volt minden... Akkor még velünk voltak azok, akiket azóta eltemettünk. Elhangzik egy-egy kritika a mai fogyasztói társadalomról, a rádióban arról kérdeznek, hogy továbbajándékozhatjuk-e a kapott tárgyakat.

Rajtakapom magam, hogy miközben a lejegyzett sorokat nézem — elmúlik talán egy óra is —, azon gondolkodom, mire volna most karácsonykor szükségem. A válasz már rég itt van bennem, egy kicsit szerénykedve tudatosítom: nyugalomra. Arra a nyugalomra, amelyben senki nem tesz fel sem okos, sem buta kérdést. Arra a nyugalomra, amelyben ott van minden, ami eddig velem történt, de mégsem fáj vagy ölel. Amit megéreznek rajtam a többiek is, amitől rám mosolyognak, és jelen vannak. Nem, nem csak az ajándékok miatt. A minap azt kértem a fiaimtól, hogy ha megöregszem, és még „élek”, vegyenek nekem egy hintaszéket, ám még be sem fejeztem a kérésemet, amikor már együtt zengték, hogy azonnal vesznek nekem egyet! Már láttam is, ahogyan jó erősen löknek a hintaszékben, és közben a Hinta-palintát éneklik nekem, én meg Déryre gondolok, meg Presserre, arra, hogy Ringasd el magad…


Fotó: Pixabay.com

Lassan kipukkad ez a halványlila gőzöm sincs felhő előttem. Tudom, hogy mindenki másképp ünnepel, tudom, hogy mindenki mást szeret a karácsonyban, és azt is, hogy a déli féltekén ilyenkor jobb az idő, hogy a csúnya gondolatok nem múlnak el mindenkiben, és hogy nehéz a szeretteinktől távol/egyedül lenni. A magány nem ekkor születik meg. Valóban jó, ha ilyenkor tudunk valakihez kapcsolódni. Már Maslow is elmondta a motivációs piramisában: szeretni és szeretve lenni. Ez is emberi mivoltunk értelme, meg az is, hogy megértsük, örömet leljünk abban, hogy erre mind lehetőségünk van, ezzel dolgunk van. Elbagatellizálhatjuk, hogy ez csak egy este, egy szösszenet az életünkből, egy utópisztikus gondolat erejéig egyszerűen száműzhető lehetne ez az egész cécó. Mintha nem volna karácsony. Ami, azért lássuk be, felnőttésszel nem több (!), mint a szentestéhez kötődő hagyományápolás. Ám közben megszületik egy gyermek…

A többieknek vajon mire volna most szükségük? Tudják? Tudjuk? És ha igen, erről beszélünk? És ha nem beszélünk, akkor miért nem? Az a baj, hogy van olyan ember, akinek valóban semmi jó nem jut eszébe a karácsonyról. Dickens szomorúsága is elő-előkerül ilyenkor a naftalinos süllyesztőből, a Reszkessetek, betörők! mellett. Impulzusok minden irányból: fény, csillogás, harangszó, mézeskalácsillat, a mákos guba keserédes íze, melyet csak nagy ritkán szeretnek a gyerekek, helyette kandírozott narancsot nyalogatnak. Több cikk is születik arról, hogy miként tegyünk rendet a gyerek fejében, hogyan járjuk körbe a Télapó—Mikulás—Jézus(ka) kérdéskört. Ha nem esik a hó, akkor is jól befűtünk, hogy még melegebb legyen a hangulat. Olyan, mintha még nagyobb káoszt gerjesztenénk magunk körül, hogy december 24-én végre beköszönthessen a teljes megnyugvás. Mókuskerékből ki, otthon melegébe be!

Áldott ünnepeket!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..