Gyermekkoromban nem értettem, de nem is igen igyekeztem megérteni, hogy a felnőttek miért ugranak hevesen talpra a himnusz hallatán, és a szívükhöz kapva énekelnek vagy sírnak. Lényegében ma sem értem, de a történelem kerekének forgása megtanított arra, hogy a himnusznál illik felállni, itt a mi tér...
Az összefüggést most talán nem is kellene keresni, hiszen fontosabb problémák is vannak: az új kormány, a koalíció, a dinár zuhanása, a munkanélküliség - melyeket új államelnökünk még a himnusz segítségével is nehezen tud megoldani. A góllövés és a himnusz egymásra hatása azonban vitatható. Vagy mi eddig még nem hallottunk arról, hogy a himnusz szerves része a labdarúgó-válogatott felkészítésének. Az erőnléti és taktikai felkészülés mellett énekórákat tartanak a himnusz begyakorlására. És ez még a két ballábas, botfülű, jobb összekötő számára is kötelező. Mert erről megállapodást, hogy ne mondjuk, szerződést írt alá.
Legalábbis a szerb válogatott szövetségi kapitánya azt állítja, hogy a játékosok aláírtak ilyen megállapodást. Úgy látszik, ilyen megállapodást nem írtak alá a szerb parlament újonnan megválasztott képviselői, mert az első ünnepi ülésen igen sok képviselő nem énekelte a himnuszt, de ezért senki sem fenyegette meg őket a mandátum esetleges megvonásával. Ellentétes pozitív példa lehetne viszont a következő: a szlovák labdarúgó-válogatottban játszik egy Afrikából származó, felvidéki néger gyerek, aki a mérkőzés előtt teli torokból énekelte a himnuszt szlovákul. Ez azonban sajnos kevés volt a szlovák válogatott győzelméhez. Nálunk viszont napokon át arról cikkezett a sajtó, hogy egy játékos nem énekelte a himnuszt, és arra oda sem figyeltünk, hogy a válogatott két mérkőzést egymás után elvesztett, közben négy gólt kapott és egyet sem rúgott.
Az is tény viszont, hogy a himnuszok általában több mint 100 évvel ezelőtt írt szövegei ma már nem időszerűek, de még mindig hatnak az érzelmekre - főleg kellő és megfelelő politikai ráhatás esetén. Abból kiindulva, hogy inkább a himnuszt énekeljék, mint hogy a rendszert szidják. Mi kisebbségiek pedig végképp zavarban vagyunk, hiszen legalább két himnuszunk van. Sőt a Hej, Sloveni!-val három volt - melyet Belgrádban és Zágrábban fütyültek ki először. De fütyültek már a magyar himnusznak is itt, Újvidéken vagy Szabadkán. És mindez nem járult hozzá a nemzet győzelméhez - még a labdarúgásban sem. Az élet maga azt bizonyítja, hogy a himnusznak akkor van igazi szerepe és hatása, ha nem szabad énekelni nyilvánosan és hangosan. Amikor például a titói időkben a szerb vagy a horvát himnuszt csak halkan és titokban merték énekelni, zárt ajtók mögött. Most, amikor a magyar himnuszt szabadon és hangosan énekelhetjük itt Vajdaságban is, sokkal kevesebben sírnak, mint annak idején, az 50-es 60-as években. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy akkor sírnának legőszintébben és legtöbben, ha az adófizetőknek és a munkanélkülieknek is lenne himnuszuk.