A jubileumi évad ünnepi programsorozata az Álom a hóban című előadással kezdődött a tavalyi év végén, a bemutatóból befolyt összeggel pedig a Poverello Alapítvány munkáját, vagyis a Lurkóházakat támogatta a diákszínpad. Március 1-jén, a születésnapján mutatták be a Generációk című táncelőadást, melyet Puskás Zoltán rendezett. A produkció koreográfusa Gyenes Ildikó volt, a zenei anyagot pedig felkérésre Klemm Dávid és Erős Ervin írta erre az alkalomra.

Figura Terézia és Puskás Zoltán

Figura Terézia az Újvidéki Színház színművésznője, a diákszínpad vezetője és az egésznek a motorja, aki még a színművészeti akadémia hallgatójaként került a csapatba.

— 1995-ben beiratkoztunk az akadémiára, és 1996 márciusában megalakult a diákszínpad. Rögtön bekerült az egész évfolyamunk ebbe a körforgásba, és nemcsak az alapítók dolgoztak a gyerekekkel, hanem Pásthy Matyi bácsi és Szilágyi Nándi is nagyon intenzíven dolgoztak, és segítettek nekik ebben a munkában. Számunkra rendkívül izgalmas volt a fiatalokkal dolgozni, mert az akadémián többféle helyzetgyakorlatot tanultunk, melyeket aztán ezekkel a fiatalokkal is meg lehetett csinálni. Öt évig sündörögtünk, segítettünk nekik, előadásokat készítettünk, rendeztünk, majd Inci anyám (Ábrahám Irén) úgy döntött, hogy nem tud a jövőben a szervezéssel és a rendezéssel is foglalkozni a saját hivatása mellett. Megértem, hogy elfáradt, hiszen nehéz volt a kezdet, nem voltak pályázati lehetőségek, másként kellett támogatást szerezni. A kezembe nyomta a vaskos paksamétát, mely az elmúlt öt év dokumentumaiból állt, és azt mondta, mától én vezetem a diákszínpadot. Nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől, de nem voltam magamra hagyva, mindent elmagyarázott, tanácsokat adott, rengeteget segített. Nagyon hálás vagyok, hogy így alakult, nem is tudom, milyen irányt vett volna az életem, ha nem kapom meg ezt a lehetőséget — mesélt a vezetővé válásáról Figura Terézia.

A Színes Szilánkok Diákszínpadnak mindig állandó helye volt az Újvidéki Színház deszkáin. A társulat próba- és játékrendjéhez igazodva a színpadon, modern technikai feltételek között tudott próbálni. A harminc év alatt állandó kihívást okozott az anyagiak előteremtése, napjainkban pedig Terézia a pedagógusok támogatását hiányolja a diákszínpad életéből, régebben ugyanis bemehettek a tanórákra, hogy toborozzák a diákokat. Ma már kizárólag szájhagyomány útján terjed a diákszínpad híre, a tanulók egymástól hallanak a csapat munkájáról. Az is egy jelenkori nehézség, hogy egyre kevesebb a magyar gyerek Újvidéken és környékén.

— Most már több olyan tagunk is van, aki vegyes házasságból született, és szerb nyelven folytatja a tanulmányait, de nagyon szépen beszél magyarul, és követelmény is nálunk, hogy tudjon magyarul olvasni és írni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült bevonzani a temerini és a tiszakálmánfalvi fiatalokat, illetve van egy csonoplyai és lukácsfalvi tagunk is. Ezt nagyon nagy dolognak tartom, és hálás vagyok értük. Általános és középiskolás csoportokban működünk, ez nagyon fontos, mert másként kell velük bánni, más az érdeklődési körük. Ha nagyon sok az általános iskolásunk, akkor őket még két csoportra osztjuk szét. A jubileumi évünk mindig arról szól, hogy összevegyítjük a különböző korcsoportokat, tehát most a nyolcévesektől kezdve a huszonévesekig mindenki együtt dolgozik, és ez azért jó, mert a kisebbek megpróbálnak felzárkózni a nagyobbakhoz, találnak maguknak egy nagy testvért, az idősebbek pedig rengeteg türelmet és toleranciát tanulnak azáltal, hogy állandóan a közelükben vannak a kicsik, kénytelenek gondot viselni rájuk. Szándékosan vegyítjük a korcsoportokat, és annyira szép látni, hogy ennek a tudatos döntésnek az az eredménye, hogy mindenki megtalálja a nagy vagy a kis testvérét, akivel jól kijön, akire odafigyel — tudtuk meg Teréziától.

A diákszínpadon belül tapasztalható jó hangulatot, csapatszellemet és elhivatottságot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azok, akik már kinőtték a diákszínpadot, néhány évvel ezelőtt a Telepen kezdtek el próbálni, mert nem tudták színjátszás nélkül elképzelni az életüket. Időközben sokan megházasodtak, családot alapítottak, és szétszéledtek. Nemrég viszont azzal a kéréssel keresték meg Teréziát, hogy kezdjenek bele egy újabb próbafolyamatba, mert ismét szeretnének színjátszással foglalkozni.

Csáki Bea, a diákszínpad egykori tagja általános iskolás korában csatlakozott a csapathoz, és több mint tizenöt évig volt a tagja.

— Az egyik kedvenc szerepem Ész Lajos volt, Rejtő Jenő Az ellopott futár című darabjában, melyet Crnkovity Gabriella rendezett. Mivel ez egy férfi karakter, óriási kihívás volt számomra színpadra állni az ellenkező nem szerepében. Ész Lajos nagyon összetett személyiség, és rengeteget tanultam, miközben megismertem és próbáltam megérteni az ő világát. Több mint tizenöt évig volt az életem része a színjátszás, és számomra ez egy rendkívül személyiségformáló tapasztalat volt. Önbizalmat adott a mindennapi kommunikációban, és a kulisszák mögötti történésekbe is betekinthettem. Kialakította bennem a csapatmunka és a színház szeretetét, és nem utolsósorban örök barátokra is szert tettem.

Az újvidéki Repstok Martina jelenleg is erősíti a társulatot, és tíz évvel ezelőtt lépett először a deszkákra.

— A húgom szeretett volna a diákszínpad tagja lenni, én pedig elkísértem az első próbájára, ahol nekem is megjött hozzá a kedvem. Mivel a néptáncnak köszönhetően akkoriban már volt némi tapasztalatom a szerepléssel, és mivel a barátaimmal próbáltam, nem voltam lámpalázas. Nagyon emlékezetes számomra A Pál utcai fiúk című előadás, melynek nagyon szerettem a hangulatát. A szerepek közül az Abigélben megformált Kis Marit emelném ki, aki kihívás volt számomra. Nagyon szeretek színészkedni, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam a színpadon, mint a való életben. Bizonyára nagy könnyítés volt az, hogy barátok között vagyok, mindenki nagyon kedves és befogadó, illetve sok mindent megtanulhattunk a színészektől, akikkel együtt dolgoztunk — mondta el Martina, aki jelenleg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijére készül.

A fiatal színjátszók vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy a több évtizedes tapasztalata ellenére másként kell a mai gyerekekkel dolgozni, hiszen sokkal nehezebben tudnak figyelni és koncentrálni, mint például a húsz évvel ezelőtti generációk.

— Nem tetszik nekik az, amikor szeptemberben azzal kezdjük a munkát, hogy felmérjük, hol tart a koncentrációjuk, meddig tudnak nyugodtak maradni. Erre viszont nagy szükség van, muszáj egy picit lenyugtatni az idegrendszerüket, mert nagyon pörögnek. Tudatosan dolgozunk ezen, így szeptemberben általában 20 percig tudnak valamire odafigyelni, decemberre már eljutunk oda, hogy 1 óra hosszát is tudunk szünet nélkül dolgozni. 1 óránál többet nem is kell megszakítás nélkül figyelniük, a profi színészek is elfáradnak ennyi idő után. Mindez számomra is fontos és hasznos tapasztalás. Iszonyat mennyiségű szeretettel lettem gazdagabb, amit nem tudtam volna megélni, ha nincs a diákszínpad. Egy óriási család vagyunk, és minden túlzás nélkül mondom, hogy akárhova megyek, mindenhol belebotlok olyanba, akinek valamikor valamilyen köze volt a színjátszóhoz. Még mindig emlékszem az összes névre, pedig több mint 1200 gyerekről beszélünk. A múltkor megszámoltuk, hogy most már több mint 50 diákszínpados unoka van. Sok egykori diákszínpadosomnak a gyereke is tag nálunk. A harminc év alatt 76 előadást állítottunk színpadra, volt olyan év, amikor 5 bemutatónk volt — összegzi mindenki Ziája.

A csapat a szemlék és a különféle megmérettetések mellett jelenleg egy nagykoncertre készül, mely a jubileumi évad lezárása lesz. A nagyérdemű júniusban rajzfilmzenéket hallhat a diákszínpad tagjainak és az Újvidéki Színház színművészeinek előadásában.