Harminc év után
Perisity Irma
2014.01.01.
LXIX. évf. 1. szám

A borús délutánon villámgyorsan ereszkedik az alkonyat a kisváros utcáira. Szerencsére gyorsan megtalálom a keresett címet, és még kutyafalkával sem találkoztam, pedig ennek veszélyére előre figyelmeztetett a beszélgetőtársam.

Harminc év után

— Ne haragudjon az időpont miatt, de azt akartam, hogy senki se zavarjon bennünket. A feleségem délután dolgozik, a néni pedig, akinek a gondozását elvállatuk délután már nem igényli a szolgálatainkat — mentegetőzik a férfi. — Ha azt mondja, hogy a nyavalygás nem férfias, akkor elismerem: igaza van. Azonban ha az emberben felszaporodik a keserűség, akkor meg kell nyitnia a biztonsági szelepeit — nemre való tekintet nélkül.

Egy Versec környéki faluból származom, igaz, onnan elég korán, a katonai szolgálat után elkerültem. A szüleim és a testvérem ott éltek, ám a nővérem halála után Pancsovára költöztek, az apám ugyanis az ottani műtrágyagyárban kapott munkát. Én Bácskában telepedtem le, és alig huszonkét évesen megnősültem. Azt nem mondhatom, hogy elvakított a szerelem, de a lánnyal jól megértettük egymást. Sokáig nem történt semmi említésre méltó az életünkben, talán csak annyi, hogy a nővérem férjhez ment. Akkor éreztük, hogy nem megy minden simán, amikor a feleségemmel közölték, hogy nem szülhet gyereket. Nehezen, egymást vigasztalva feldolgoztuk a tényt, és azt hiszem, akkor kerültünk igazán közel egymáshoz.

Közben a nővérem terhes lett, ám a hatodik hónapban súlyos vesebetegséget diagnosztizáltak nála, és veszélyessé vált a szülés. Az orvosok műtéti beavatkozást javasoltak, de ezt a nővérem határozottan visszautasította. Azt mondta, érzi a magzat mocorgását, és nem engedi, hogy a babának baja essen. A saját felelősségére vállalta tehát a szülés kockázatát. Amíg ő a baba érkezését várta a kórházban, addig a férje elhagyta őt. Arra kérte anyámékat, hogy tolmácsolják: nincs felkészülve egy újszülött gondozására abban az esetben, ha a nejével valami történne. A baba — egy ötkilós, egészséges kisfiú — születése után két nappal meghalt a nővérem. Anyám beteges volt, és a mélységes gyászon kívül az a kérdés is gyötörte a családot, hogy mi lesz a kicsivel. A feleségem vetette fel, hogy vegyük magunkhoz. Meghökkentem, ám belegondolván magam is ezt láttam a legjobb megoldásnak. A baba tehát hozzánk került. Elkezdtük intézni a formaságokat, és mondhatni zökkenőmentesen a nevemre is vehettem a kislegényt. A feleségem szinte kivirágzott: egyfolytában a babával foglalkozott, rólam azonban lassan megfeledkezett. Főzött ugyan, rendben tartotta a házat is, de otthagyta a munkahelyét, és a nap 24 órájában a babával volt.
Nem dicséretes, tudom, ám mint az ilyen helyzetekben lenni szokott, félreléptem. Két évig tartott a titkos kapcsolat, mire a feleségem feleszmélt. Ám akkor sem békülni akart, hanem mindenáron válni, és a kisfiúról semmiképpen nem akart lemondani. A környezetünkben senki sem tudta, hogy a gyerek nem a miénk — az örökbefogadás után ugyanis másik városba költöztünk.

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a gyerek hozzá kerüljön, hiszen nem álltak vér szerinti kapcsolatban. A barátnőm azonban azt mondta: nem tudná szeretni, nevelni más gyerekét. Elváltunk, a fiú a feleségemhez került, én pedig elvettem a barátnőmet. Egy év múlva megszületett a lányunk, aki az egyetemi tanulmányainak már a végén jár. A volt feleségemmel ez idő alatt is fenntartottam a kapcsolatot, amely elsősorban a gyerek érdekét szolgálta. Tartásdíjat fizettem, nyaralni vittem, ha a családom nyaralni ment, segítettem ahol és amiben csak tudtam. A fiú már középiskolás volt, amikor a vér szerinti apja jelentkezett. Nem akarta magához venni őt (aki nem is tudta, hogy nem mi vagyunk a szülei), de a volt nejemnek anyagi segítséget ajánlott. Azt nem tudom, elfogadta-e, csak annyi biztos, hogy a fiunk sikeresen befejezte az egyetemet. Hamarosan harmincéves lesz, és néhány hónappal ezelőtt jelentkezett neki az apja. Feltehetően az saját hibájából tönkrement a külföldi házassága, és a lányai nem hajlandóak róla gondoskodni. Szklerózis multiplexben szenved, gondolom, szüksége lenne a fiára, aki hallani sem akar róla, és arról, hogy hozzáköltözzön.

A fiú rám haragszik, amiért hazudtunk neki, a volt feleségem engem átkoz, szerinte ugyanis én uszítottam rájuk a sógoromat, a feleségem pedig azzal fenyegetőzik, hogy elválik, ha beleavatkozom az ügybe. Én viszont lassan megbolondulok, mert nem tudom mi a helyes. Két dolog világos előttem: a nővérem gyerekének a sorsáról gondoskodni az én feladatom, és nem akarom elveszíteni a családomat. Egyfolytában azon gondolkodom, hogyan lehet harminc év után segíteni valamin, ami a keletkezés pillanatában sem volt megoldható.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..