Hajrá, magyarok!

Hajrá, magyarok!

Az 1956-os forradalom után szétesett az Aranycsapat, és az elmúlt ötven évben egyetlen generáció sem tudta megközelíteni Puskásék teljesítményét. Nincs is értelme összehasonlítani az akkori és a mostani válogatottat. Csak annyi a közös bennük, hogy ugyanazt a sportot űzik: a labdarúgást.

Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán. A tizenegy hős, vagyis az Aranycsapat Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal kiegészülve 1953. november 25-én a londoni Wembley stadionban 6 : 3 arányban legyőzte a hazai pályán az akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.

A jelen azonban cseppet sem ilyen rózsás.

Az 1956-os forradalom után szétesett az Aranycsapat, és az elmúlt ötven évben egyetlen generáció sem tudta megközelíteni Puskásék teljesítményét. Nincs is értelme összehasonlítani az akkori és a mostani válogatottat. Csak annyi a közös bennük, hogy ugyanazt a sportot űzik: a labdarúgást. Ha a jelenlegi csapat által bemutatott cél nélküli rohangálást egyáltalán labdarúgásnak lehet nevezni. Legutóbb az 1986. világbajnokságon láthattuk a nemzeti válogatottat, de a nagy reményekkel Mexikóba utazó csapat csúnyán leszerepelt. 1998-ban a jugoszlávoktól szenvedtek kiütéses vereséget a pótselejtezőben. Később még arra is volt példa, hogy az izlandi halászok és a máltai amatőrök adtak leckét a nemzeti tizenegynek. A legutóbbi selejtezőciklushoz pedig nincs mit hozzáfűzni. A bukaresti és az amszterdami meccsek sokat elárulnak a magyar foci jelenlegi állapotáról. De pánikra nincs ok, hiszen a szakemberek szerint a válogatott az utóbbi években nagyon sokat fejlődött. Képzeljék el, mi lett volna, ha nem? A fiúk már hozzák azokat a mérkőzéseket, amelyeket kötelező megnyerni. Sorra verik Máltát, Andorrát, Észtországot és Moldáviát. Úgy látszik, ők beérik ennyivel. Az meg már a mi bajunk, hogy mi nem. Többet akarunk, többet szeretnénk. Miközben ezeket a sorokat írom, egy bizonyos Shala nevű albán gyerek éppen megszerzi a második gólt a magyar válogatott ellen a 21 évesek Európa-bajnoki selejtezőjén. Úgy látszik, már az utánpótlásban sem bízhatunk…

Na de elég a negatívumokból, a magyar labdarúgás napjának közeledtével valami reménykeltőt kellene írnom. A jelenről azonban — bárhogy töröm is a fejem — semmi biztató nem jut eszembe. Bennem lehet a hiba. S hogy milyen lesz a jövő? Csak az egykori váci edzőt, majd későbbi szövetségi kapitányt, Csank Jánost tudom idézni. A 90-es évek közepén, amikor klubcsapatával négygólos vereséget szenvedett egy viszonylag ismeretlen orosz csapattól, a riporter kérdésére, hogy tud-e valami lelkesítőt mondani a visszavágót illetően, Csank mester bajusza alatt ezt mormogta: „Hogyne. Hajrá, magyarok!”

Mást én sem mondhatok: Hajrá, magyarok!!!

Címkék: vezércikk, Tóth Tibor
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hajrá, magyarok!
Községeink Életéből
Hajrá, magyarok!
Fiatalok Fiataloknak
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink