Enyészet havában járunk. 2002-ben írom ezt, este hét óra körül. Nem szeretek naplót írni, mert nem érzem szükségesnek. De most nem vagyok jól, ezért írok újra. Egyre erősebben látom a plafon fagerendáiba égetett mintázatot, melyből egy kisfiú arca rajzolódik ki, már azt is hallom, hogy beszél hozzám. Tudom, hogy elment az eszem, azért szeretném minél előbb feljegyezni ezt a történetet, és nagyon remélem, hogy képes leszek összefűzni a lassan teljesen összekuszálódott emlékfoszlányaimból. Édesanyám lőcsölte rám ezt a könyvet annak idején, amikor az eget még szép kéknek, a mezőket meg zöldnek láttam. Írni bele csak jóval később, ’92-ben kezdtem, a besorozásom után. Elnézést kérek, a részletek rabja vagyok, pedig ugyebár az ördög azokban rejlik. Szerintem ott lakozik ő sok más helyen is. Kísértett odafent is, ahol néhány nagy úr civakodva úgy döntött, hogy kirobbantja ismét ezt a szart, és háborúba küld minket. A műveleti bázis ott volt Gomboson.

Teljes káosz uralkodott el a mi csendes kis falunkban. Az iskolában katonai kórházat alakítottak ki, a strand homokjába tankokat ástak. Látom magam előtt a kislányok riadt arcát, amikor egy katona az út mellett feléjük tartja a puskát, majd meghúzza a ravaszt. De a vadkacsa, amelyet zsákmányául szemelt ki, ijedten röppen fel a bokorból, és tovaszáll a nádasok felett. Soha nem hittem volna, de megnyugvást adott, hogy papírra vetettem érzéseim, mert elképzeltem, hogy egy nap, egy távoli jövőben, valaki elolvassa ezeket a sorokat, és látja azt, amit a történelem könyveiben majd nem írnak meg. Nagyon féltem, hogy ha átküldenek minket a Dály-hegységbe, akkor a saját rokonaimra kell majd fegyvert fognom Erdődön. És ennek vészesen közeledett az ideje. Most is érzem a gránát műanyag borításának melegségét a zsebemben azon a forró, júniusi napon, amikor a terv, melyet Milošsal régóta fontolgattunk, hirtelen valósággá vált. A szökés nem volt nehéz, csak jól ki kellett fundálni, amit mi meg is tettünk, és az sem ártott, hogy jól ismertük a terepet. Az akció után viszont gyorsan elváltak útjaink. Jó gyerek volt, šokac, szóval neki sem volt mindegy. Azt nem mondom, hogy a barátom volt, de azt sem, hogy nem volt az. Mindenképpen szerettem volna találkozni a szüleimmel, de előtte le kellett dobnom magamról a mundért. A nyárfaerdő közelében lévő lepukkant tanyára esett a választásom, be is suvasztottam oda a felszerelés nagy részét, köztük a megmaradt M75-öst is. Felgyorsultak a dolgok. Elsiettem a családi házig, nem beszéltünk akkor túl sokat, pakoltam, bepattantunk a 101-esbe, valameddig elvittek. Könnyes búcsút vettünk, és hamarost már a határ felé közeledtem. Persze rokonlátogatásra hivatkoztam, de átengedtek. És én csak később, jóval később tudtam meg, mi történt. Most is visszhangoznak anyám keserves szavai, ahogy a kis Mátéról mesél a telefonban. És én utána csak zokogok a fülkében ülve, tudtam, abban a pillanatban tudtam, amikor kimondta, hogy a fiúk hol találták. De miért játszottak ott, mi a fészkes fenének vitték el? Ismertem őket, és a válaszokat is tudtam, azért tették, mert gyerekek, én is voltam gyerek, és mert ártatlanok, mert azt látták, hogy a nagyok ezt csinálják. Háborúsat akartak játszani. Érzem orromban az égett hús és a robbanószer szagát, ha becsukom a szemem, a megperzselt bőr maradványait látom. Egy ideig tűrtem, de felemészt ez az érzés, mert tudom, hogy pont annyira vagyok bűnös, amennyire nem. Mert az ártatlan meg akart menekülni a rá kirótt sors elől, de az ördög ezt behajtotta. Mert a világ egy rossz hely, hölgyeim és uraim, velejéig romlott és gonosz, és nem vár ránk ennél sem több, sem kevesebb, bármennyire is próbálunk menekülni. Nem hiszek Istenben, de a kozmosz bocsánatát kérem. Amikor újra találkozom majd a kis Mátéval, neki is elmondom mindezt, és ő is megbocsájt majd. És az ég újra szép kék lesz, a mezők újra zöldek. Fürdök majd a strandon, pecázunk a stégről, Ágival a Neko te ima noćasra táncolunk. És talán elhiszem azt is, hogy volt valami szép az életben.

(Bálint Német Bence, a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákja a harmadik helyezést érdemelte ki írásával.)

Allotróp emlék

Vacogsz az ördögök szoprán dalában.

Meglibben a szakadt, hűlő némaság,

meredt szürkület rágja és köpködi

térben tántorgó nejlonok szélszagát.

Mellkasom hideg. Behúzom kabátom.

Kialszik egy tűnt cigaretta bennem,

s hunyorgó szemmel keresem arcodat

ég és föld között, ez andezit-csendben.

Nem találom sehol. Nem emlékszem rá.

Cseng-bong az égbolton üreges alkony,

szétzuhannak tagjaim, zsákutcáim;

egzisztenciámat cetlivé hajtom.

Présben vergődő, szilánkos szavaink

kivéreztettek, összevágtak engem.

Végképp elsüllyed allotróp emléked.

Csak fityegsz messze, a vertacél mennyben.

Tejúttalanul

Kanyargott fent a szent tejút.

Nyugodt kézzel egybegyúrt

minket az ereszkedő hideg

és felsóhajtottak a hitek.

Legelésző est-szelek

rohantak a domb felett.

– A tao maga! – mondtam

túlvilági gondban

az éjnek csendes karján.

A dogmák pajzán

bálványai nélkül tomboltak fent a Perseidák,

dobogva fűztek messzi imát,

s vesztek végül mind bele

a tökéletes semmibe.

– A tao maga! – ismételtem

a látványtól fejbe verten.

Mosolyogva figyelt a lány.

Ketten pislákoltunk kábán a valóság színpadán,

s ez volt az idő, mialatt

ledőltek a színfalak

azt hiszem.

Mintha talajtalan éjbe vesztem volna hirtelen,

zihálva a lányba kaptam,

s a számból, mint ősi dallam

szakadt föl a vallomás.

Mondtam neki, ő célom, az út végén szent rovás,

és ha itt a fák alatt

a tejút köde ránk szakad,

ne féljen,

mert mint farkas, megvédem.

S ekkor történt.

Törvén minden dogmát, törvényt,

a lány lassan megemelkedett,

s rám nézett a föld felett.

Utánakaptam – hiába.

Üvöltve mart hiánya,

de ő csak emelkedett tovább, s szólt, mielőtt otthagyott:

– Ne félj! Én nem utad vége, én az utad vagyok!

(Széles Gergő Mátyás, a Zentai Gimnázium tanulója a KMV irodalmi szekciójában első díjat nyert verseivel, és kiérdemelte a Híd különdíját is.)