home 2025. február 17., Donát napja
Online előfizetés
Ha késik a segítség
Perisity Irma
2024.08.23.
LXXIX. évf. 33. szám
Ha késik a segítség

Magába roskadt édesanya beszél életéről, gyermekeiről, megvalósulatlan álmairól. Szemében könny, miközben mondatait áthatja az önvád, ahogy arról beszél, mennyire fontos, hogy a szülő idejében felismerje a gyermekét fenyegető veszélyt, és önzetlen segítséget nyújtson.

— Ez a beszélgetés számomra a végállomás — mondja halkan, miközben rám emeli megtört tekintetét, és megkérdezi, igaza van-e. — Ne haragudjon, nem akarom a terhemet a maga hátára rakni, a kérdés önkéntelenül szakadt fel a lelkemből, mert szerintem nincs az országban olyan intézmény, szerv, amelyhez már ne fordultunk volna. Azt hiszem, rólunk még a teremtő is levette áldást nyújtó kezét, csak azt nem tudom megérteni, mi a vétkünk, melyért ekkora árat kell fizetnünk. Egy magyar családból származom, ketten voltunk testvérek, de az öcsém huszonévesen meghalt. Szabadkán születtem, itt is nőttem fel, itt fejeztem be a gimnáziumot arról álmodozva, hogy majd valahol Magyarországon folytatom az egyetemi tanulmányaimat, de sajnos a tervekből — elsősorban az agyagiak miatt — semmi sem lett. Így maradtam tisztviselő, akit minden munkahelyen „mindenesnek” neveztek ki, mert igazából semmihez sem értettem, csak okos voltam. Hát sokra mentem vele!

Huszonkét éves voltam, amikor férjhez mentem, persze szerelemből, a férjem hasonló anyagi helyzetű szülők harmadik gyereke volt, hát tudtuk, hogy az életünk nem lesz gondtalan, de szerettük egymást, és hittünk abban, hogy összefogással, közösen megoldunk minden gondot, melyet az élet elénk gördít. Két gyereket terveztünk — azt akartuk, hogy annyi gyermekünk legyen, ahánynak gondoskodni tudunk a jövőjéről, és ahánynak segíthetünk megvalósítani az álmát. Még nem volt teljesen kész a kölcsönből épített kis házunk, amikor terhes maradtam, és megszültem a lányunkat. A szüleink segítettek, amennyit tudtak, így hamarosan bebútoroztuk a házat, és beköltöztünk. Mindketten dolgoztunk, és a lányomat nem kellett azonnal bölcsődébe adni, a két nagymama ugyanis hetente váltotta egymást majdnem két évig, amíg meg nem szültem a fiamat. Két évig otthon voltam velük, és akkor elhatároztuk, nem állok ismét munkába. Beiratkoztam az egyetemre, de nem itthon. A férjemnek volt egy lelki barátja, akivel a katonaságnál ismerkedett meg. Banja Luka-i, gazdag szülők elkényeztetett gyereke volt, akinek az apja elintézte, hogy felvegyenek az ottani építészeti karra. Így lettünk mi „magyar bosanacok”, akiket a környezet rendkívül kedvezően fogadott, és őszintén mondom, nyíltabb, segítőkészebb embereket nem ismertem a szomszédainknál. Gyorsan beilleszkedtünk, a többnemzetiségű környezet nekünk nem volt újdonság, hiszen a mi városunk is ilyen volt.

Én jártam az előadásokra, a férjem dolgozott, a baráti kör szélesedett, minden rendben volt. Nőttek a gyerekek. Múlt az idő, a kicsik lassan iskolába kezdtek járni. A nyári hónapokat a szabadkai nagyiéknál töltötték, aztán szeptemberben kezdődött a hajrá. A férjem szívbéli barátja is megnősült, világraszóló, hagyományos lakodalma volt. A lányunk ott ismerte meg az egyik rokonuk húszéves fiát, és azonnal elveszítette a fejét. A fiú sehol sem dolgozott, állítólag egyetemista volt, ami nagyon tetszett a lányomnak, és új világ volt számára. És sajnos nagyon hamar a kábítószer is hatalmába kerítette. Eleinte semmit sem vettünk észre, a dolog akkor lett gyanús, amikor bejelentették, hogy összeházasodnak, a lányom ugyanis már három hónapos terhes volt. Semmit sem tehettünk. Betöltötte a tizennyolcadik évét, nem volt szükség a beleegyezésünkre. Összeházasodtak. És három év alatt a lányom három gyereket szült, akit részben mi, részben a nászék segítettek. Ahogy a gyerekek nőttek, egyre súlyosabb lett a helyzet, de segíteni még a nászék sem akartak, mondván: ne avatkozzunk bele. Amikor odáig fajult a dolog, hogy a lányom napokig nem tudott főzni a gyerekeknek, a férjem a szociális központ segítségét kérte. Erre felhördült a rokonság, mondván: milyen apa az, aki intézmény segítségét kéri a gyereke megzabolázására?! Hiába voltak dokumentumaink, melyekkel bizonyítani tudtuk, hogy idejében kértük a segítséget, egyre csak késett. Hiszen senki sem hitte, hogy a jómódú szülők híres gyereke és a felesége nem tudják teljesíteni a szülői kötelezettségeiket. A helyzet megoldhatatlannak tűnik. Attól félünk, hogy elveszik tőlük a gyerekeket. Mi egészen biztosan nem kapjuk meg őket, mert a férjem egy alkalommal, amikor szíjjal verte a gyerekeket, kegyetlenül felpofozta a vejkót, és azóta nem vagyunk beszélő viszonyban. A kálváriánk már csaknem tíz éve tart. És úgy tűnik, sosem lesz jó vége. Mindez pedig csak azért történik, mert sem mi, szülők, sem a megfelelő intézmények nem avatkoztak közbe akkor, amikor ideje lett volna.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..