Gyönyörű látvány tárul a látogató elé, amikor a hátsó udvarba invitálja a gazda, az épületrész falait ugyanis beborítja a sok-sok mesterség szerszáma. Természetesen az első kérdés, mely felvetődik az emberben, hogy miként kezdődött ez az értékmentés, melyet hobbinak vagy akár szenvedélynek is nevezhetünk. György édesapja cipész volt, de ezermester is. Sok mindenhez értett, és mivel megbecsülte a különféle szakmákat, szerette, hogy ha valamit el kellett végezni a ház körül, a keze ügyében ott legyen a megfelelő szerszám.

— A szülői házban kezdtem először a gyűjtést, utána anyai nagyapám hagyatékát szedtem össze, ő ács volt, meg kőműves. Az ezekhez a mesterségekhez használatos eszközöket elraktam, de eleinte nem foglalkoztam különösebben velük, egy helyiségben őriztem őket. Aztán arra gondoltam, hogy ezeket a tárgyakat, főleg, amelyek a családhoz köthetők, meg kellene tartani, és akkor kezdtem bele tudatosan is a gyűjtésbe. Lehet, hogy egy kicsit késő is volt már, de nagyon sok értékes eszközt, szerszámot, háztartási tárgyat sikerült összegyűjtenem. Időközben ugyanis a viszonteladók meg a Németországban élő hazánkfiai összeszedték az ilyen dolgokat, a szentképektől a faliórákig nagyon sok mindent elvittek. Azt nem tudhatom, mekkora lehetett a nyereségük, viszont helyben aprópénzért adták el az emberek. Mégis kialakult egy olyan gyűjteményem, amelyre büszke vagyok — mesélte a gyűjtő, hozzáfűzve, nem kis karbantartást igényel a sok-sok tárgy, mivel év közben többnyire kint vannak a szabadban, ezért a fát időnként kezelni, konzerválni kell, de a vastárgyakat is óvni kell a rozsdásodástól.

Azt is megtudtam, hogy amíg az 1800-as évek végén Magyarcsernyén 19 iparos tevékenykedett, addig 1900-tól napjainkig 26 szakmát jegyeztek a faluban, 233 kisiparossal. Ezek olyan szakmák voltak, amelyekre szükség volt a faluban, hogy minimálisra csökkentsék a városba járást, ahova kezdetben csak parasztkocsival, majd később, amikor elindult a kisvonat Nagybecskerek és Magyarcsernye között, azzal lehetett eljutni. Voltak a településen asztalosmesterek, bognárok, borbélyok, női fodrászok, cipészek, lakatosmesterek, szobafestők, varrónők, fémmel foglalkozó mesterek, kifőzdések, ácsok, kőművesek, bádogosok, kötélverők, kéményseprők, mészárosok, szódavízgyártók, gölöncsérek, mozitulajdonosok, pálinkafőzők, pintérek, kádárok, fényképészek, darálósok, tejcsarnokosok, háztartásigép-javítók, rádió- és tévészerelők stb.

Halász György arról is mesélt, hogyan próbálta rendszerezni a gyűjteményét. Csoportosította a mesterségeket, az iparos tevékenységekhez kapcsolódó eszközöket, valamint különválasztotta a földműveléssel kapcsolatos szerszámokat, illetve a háztartásban használatos tárgyakat. Mint mondta, hosszú éveken át érlelődött benne a gondolat, hogy összegyűjtse ezeket, méghozzá főleg azokat a dolgokat, amelyek a faluban megtalálhatók voltak, és a magyarságunknak az egész életvitelét végigkísérték.

— Egyvalamit viszont a mai napig nagyon bánok, hogy sok olyan eszköz, tárgy van, amelynek nem írtam fel a nevét. Korábban lett volna alkalmam, de azok az emberek elhaltak, és most már nincs kitől kérdezni. Az internetre is feltettük néhány dolog fotóját, abban bízva, hogy aki ismeri, megírja a nevét és azt, hogy mire használták, de meghatározó választ sajnos nem kaptam. Valóban büszke vagyok a gyűjteményemre, de időnként egy másik gondolat is megfogalmazódik bennem: Érdemes volt-e az eddigi munkám? Megéri-e, hogy továbbra is gyűjtögessek, ápolgassam a sok-sok szerszámot, tárgyat? Ezek a kérdések azért gyötörnek, mert nem tudom, hova fognak kerülni a tárgyak. Magyarcsernyén sajnos nincs tájház. A környező településeken mindenhol van, és én sokáig bíztam abban, hogy ha kell, még anyagilag is besegítek, hogy vegyünk egy tipikus falusi házat, ahol megfelelő módon tudnánk tárolni a gyűjteményt, ahol kialakíthatnánk egy állandó kiállítást. De úgy tűnik, ez a terv már kútba esett, nem sikerült. Gyakran úgy érzem, hogy a gyűjteményem az enyészeté lesz, és egyszer majd kidobják az egészet. Ameddig én élek, addig megmarad, mert nekem örömet szerez.

Időnként látogatók érkeznek Halászékhoz, kíváncsiskodók, akik megcsodálják a kiállított tárgyakat, közöttük több alkalommal voltak külföldiek is, de mint a gyűjtő mondja, az állandó kiállítás lenne az igazi, hogy minél többen megnézhessék.

— Véleményem szerint a gyűjtemény fontos a falubeli magyarság identitásának fenntartásában, a múlt megbecsülésében, és a fiatalabb generációk is tanulhatnak belőle. Láthatják, hogy igazi mesterművek születtek régen, abban az időszakban, amikor még kezdetleges volt az ipar, és a mesterek nem használtak modern szerszámokat. Őseinknek a tudás mellett sok esetben leleményességre is szükségük volt a munka elvégzéséhez. Bizonyára nagy küzdelem eredménye, hogy ezek az iparágak hosszú évtizedeken át fenn tudtak maradni — hangsúlyozta a vendéglátóm, aki szentül meg van győződve arról, hogy még mindig vannak olyan elfekvő tárgyak, eszközök, amelyek ott hevernek a romos házak padlásán.

Az is szóba került, hogy a gyűjtés a gyűjtemény tárgyai felé irányuló tiszteletből, de egy nagy adag szeretetből is fakad, viszont egyértelmű, hogy nem maga miatt gyűjt az ember, hanem azért, hogy gyűjteménye mások örömére fennmaradjon. Sokszor megtörténik, hogy megáll az udvaron, nézegeti a tárgyakat, és felidézi a múltat. A régen használt eszközök köré odaképzeli a mestert, ahogy éppen dolgozik valamelyik szerszámmal. Ilyenkor megelevenednek a szerszámok, és mesélnek neki, de ugyanígy mesélhetnének a mostani fiataloknak, a jövő nemzedékének is. 

Halászék udvarán a múlt összeforrt a jelennel, most az lenne a feladat, hogy a jelent összekössük a jövővel. Mert aki a múltat nem tiszteli, a jelent nem szereti, annak igazi jövőképe sincs.