Gratulálok, uram!

Gratulálok, uram!

Chris Norman: Gratulálok, uram!

Minden akkor kezdődött, amikor Levanderék elhantolták Caligulát. A temetkezési vállalatnál annak rendje és módja szerint megrendelték a koporsót, és Caligulát szépen eltemették a konyhaablak alatt. Ennek a történetnek a Caligulája azonban nem tartozott a római imperátorok közé, hanem fajkutya volt. Amíg ugathatott, volt egy kedvenc szokása: előszeretettel ásta el a csontokat — most már az ő csontjai porladnak a föld alatt...

Öt nappal azután, hogy Caligulát elhantolták, a rendőrség emberei megérkeztek Levanderék farmjára, méghozzá hatalmas ásókkal. Nekiláttak a munkának, és hamarosan megtalálták a néhai Claudia Chappel földi maradványait.

Na most aztán itt állunk a nagy talány előtt. Caligula nem kedvelte ezt a Claudia „nénit”, de hát akkor hogyan is kerülhetett a konyha ablaka alá ez a holttest? A rendőrfelügyelő cifrán káromkodott.

Sötét egy ügy, gondolta.

Egy hét múlt el. A nyomozás holtpontra jutott. A rendőrfelügyelőt a derék londoniak természetesen felkeresték az irodájában, persze hogy felkeresték: meséltek erről, meséltek arról. Hol halkan, hol izgatottan adták a tudtára a rendőrfelügyelőnek, hogy mi is történhetett a farmon, miért ásták el Claudiát. A rendőrfelügyelő szorgalmasan jegyzetelt. Azt már tudta, hogy a kutyát a legnagyobb titokban hantolták el, senkit sem engedtek a konyhaablak alá, pedig a gyerekek el akartak búcsúzni kedvencüktől. Virágcsokrokat is vásároltak. Így hát senkinek sem tűnhetett fel, hogy a temetésen nem jelent meg a korzikai származású Claudia Chappel. Többen azt állították, hogy Claudia Chappel tette el láb alól Caligulát, megmérgezte, és emiatt a magasságos megbüntette, a föld alá küldte. Ugyanakkor a terhelő bizonyítékok egész halmaza zúdult Levanderék nyakába.

Claudia Chappel borzalmas teremtés volt, mindenki utálta. A szomszédok nap mint nap panaszkodtak: a korzikai amazon elviselhetetlen lármát csap. De ha az a némber nem lármázik, akkor eseménytelen az élet. Ezért három csöndes nap elmúltával a szomszédok aggódni kezdtek. Mi történt a nagypofájú Claudiával? A rendőrségre rohantak, és jelentették az esetet.

Claudia Chappel eltűnt.

Bruce Weiss rendőrfelügyelő megkezdte a nyomozást, és az ötödik napon megtalálták Claudia Chappel földi maradványait. Nos, Claudia előkerült, de most olyan csöndes volt, mint a legcsöndesebb téli éjszaka Alaszkában.

Levanderék alaposan benne voltak a csávában, de Weissnek is főhetett a feje. Azonnal magához rendelte a házaspárt: az egyik ezt mondta, a másik azt. Mit tehetett? Mindkettőjüket letartóztatta. Majdcsak elszólják magukat.

A házaspárt tehát a rácsok mögé dugták. Csakhogy a rendőrfelügyelőnek nem volt nyugta, tovább szaglászott a környéken. Mindenki Caliguláról beszélt. A kutyát emberszámba, az asszonyságot kutyaszámba vették.

Végül megtudott róla egyet-mást. Évek óta házasságban éldegélt Bruno Chappellal. Milyen ember a férje? Csöndes, halk szavú, a légynek sem árt. A szomszédok jó véleménnyel voltak róla, szidták egykori nejét. Sohasem veszekedtek? Dehogynem, mondták a szomszédok, de Claudia Chappel mindenkivel ordibált, mindenkit azzal fenyegetett, hogy kikaparja a szemét.

Bruno Chappel a köztisztasági vállalatnál dolgozott mint sofőr. A kihallgatáson kiderült, hogy azon a végzetes napon terepen volt, tehát dolgozott. Weiss legyintett, rendben van, nem érdekes a többi. Volt itt még egy tanár, az öreg Derek, Nathan Levander öregapja, aki egy fedél alatt éldegélt az unokájával, és Sarah-val, annak nejével. Weiss segédje a fejét csóválta, amikor megtudta, hogy az öreget le akarják tartóztatni.

— Ez az öreg megkeseríti az életét, rendőrfelügyelő úr. Derek bácsi azt képzeli magáról, hogy egy lángész, mindenkinél többet tud, mindenkinél okosabb.

Szóval ez a Derek Levander úgy festett, mint egy kutya rágta csontváz. Lelkében azonban három filozófus, tudós zsenialitása lakozik: Newtoné, Descartes-é és Einsteiné. Mit filozófia! A legmagasabb matematika! Derek bácsi örömmel vette tudomásul, hogy végre beszélgetőpartnert talál magának a rendőrfelügyelő személyében. Azonnal előadta a teóriáját. Valósággal lerohanta Weisst, mert hiszen arról is lotyogott, hogy a világot meg lehet ugyan menteni, de minek? Nyakunkban a katasztrófa, valamennyien elpusztulunk. Ami a legszörnyűbb: minden alkalommal nem Weissnek, hanem Roquefortnak nevezte a szegény rendőrfelügyelőt.

— Most képzelje el — mondta az öreg. — Vannak olyan emberek, akik kételkednek a tudásomban. Nem akarják megérteni, nem képesek felfogni, hogy én halálbiztosan megjegyezem a számokat, s ezek segítségével építgetem a szisztémámat. Ha összeadom a személy születési évét, a gépkocsijának a számát, és még egynéhányat, akkor megjósolhatom a jövőjét. Mit nekem Einstein? Csinálja ezt valaki utánam. Tudja, vannak szerencsés és szerencsétlen számok.

— Mit mondhat nekem Claudiáról?

— Semmit.

— Hogyhogy?

— Nem tudom, hogy melyik évben született. Caliguláról azonban mindent tudok, mindent elmondhatok...

— Igen, igen, értem. Nemes vér csörgedezett az ereiben, fajkutya, a világon egyedüli példány és...

— Nem ezt akartam mondani. Caligula nyakörvet viselt. A száma: 23 876. Rövid számolás után megkapjuk a 26-os számot. Kettő meg hat, nyolc. A páros számok balszerencsét hoznak. Én tudtam, hogy Caligulára milyen sors vár.

— Mi lesz az unokájával? Mit mondanak róla a számok?

— Vele nem történhet semmi. A nejével sem. Az unokám most 27 esztendős, kettő meg hét, az kilenc. A neje 25 éves. Kettő meg öt, az hét. Ezek szerencsés számok, Mr. Roquefort.

— Az egekre kérem, ne hívjon Roquefortnak! Utálom a rokfortot. Ha még egyszer...

Az öreg megvakarta a fejét.

— Hm... rokfort. Erről az eszembe jutott valami. Ah, igen... Azon az éjszakán, amikor eltemették Caligulát, kimentem a konyhába, hogy a hűtőszekrényből kivegyek egy darabka juhsajtot. Csak egy darabkát... és ekkor a parkban megpillantottam azt az alakot a köztisztasági vállalat egyenruhájában. Valamit ásott. Emlékszem a számra. A hátán ott volt a szám. Igen...

— Igen?

— Ühüm. Kettő... kettő... négy... hat. Csupa páros szám. Összesen: tizennégy. A lehető legszerencsétlenebb szám. Ez az ember valamiben sántikálhatott. Nem sok jót ígérek neki.

Weiss a telefonkagyló után nyúlt.

— Ezt nem mondta el senkinek?

— Senkinek. Nem árul el az unokámnak, ugye? Tudja... diabetikus koszton tartanak. Az orvosok eltiltottak a sajttól, Roquefort úr. Megdézsmálni a hűtőszekrényt nem főbenjáró bűn, nem igaz? Valójában... hm... jó nagy darab volt, igaz, de azért...

Weiss leintette az öreget. A köztisztasági vállalatból megkapta a kért információt, Bruno Chappel munkászubbonyának a száma: 2246. Weiss letette a telefonkagylót, és az öreghez fordult.

— Gratulálok, uram.

— Mi ez?

— A maga teóriája megdönthetetlen. Ezzel megmentette az unokáját és a nejét.

— Ezen ne csodálkozzon. A számok világában élek.

— Még egyszer: gratulálok, uram.

— De arról a sajtról, amit elcsentem...

— Igen?

— Arról egy szót sem, Roquert úr!


November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában.
77 napon át.
Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:
1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett

 

Címkék: hetnapkrimi
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadpolc rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Gratulálok, uram!
Szabadpolc
  • Elmer Carpenter
  • 2015.01.23.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Gratulálok, uram!
Szabadpolc
  • Ernest Wallace
  • 2015.01.22.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Facebook

Támogatóink