Most mégsem az okait feszegetem a két színház megszüntetésének, hanem az utóhatásáról szeretnék szólni. E három városra: Topolyán, Zomborban és Nagybecskereken, ahonnan e váratlan döntéssel száműzték a múzsákat, ahonnan kitessékelték a színházaink igaz elkötelezettjeit, végtelen csalódottság, keserűség, igazságtalanság megalázó érzése telepedett. Ez az állapot sokáig tartott. A legtovább az észak-bácskai kisvárosban, Topolyán. Több mint negyven éven keresztül halott volt ott a színház. Nemcsak a hivatásos, hanem az a másik, a nem hivatásos, az amatőr színház is.
Maradjuk ezúttal továbbra is Topolyánál, a topolyai Járási Magyar Népszínháznál: tíz éven át éltette a kisváros közössége, a rendkívül tehetséges, küldetéstudatában példát mutató művészegyüttessel együtt és nem utolsósorban a neves intézmény legendás igazgatójával, Dimitrijevics Marával, aki valami fanatikus elkötelezettséggel harcolt a színházért, annak létjogosultságáért, megmaradásáért.
Nem sikerült megmentenie. Mert egyszerűen megszüntették. A társulatot szélnek eresztették (nagy részük a Szabadkai Népszínházban és az Újvidéki Rádióban helyezkedett el). A hivatásossal együtt a műkedvelő színjátszás is megszűnt Topolyán. Végérvényesen holtpontra jutott a színházi élet, és semmi sem utalt arra, hogy legalább a műkedvelő színjátszás újjáéledhetne. S ez teljes bénultság 1959-től egészen 2002-ig tartott! Végül mégiscsak történt valami. S erről a „valami”-ről mindenképpen szólni kell.
Tíz évvel ezelőtt végre megmozdult valami: Sörfőző Károly vezetésével összeállt egy kis csapat. A színház iránti érdeklődés gyűjtötte egybe őket. S szerény körülmények között, minden nagyobb hírverés nélkül, a színházcsinálók őszinte lelkesedésével sikerült egy előadást színpadra álmodniuk. Akkor nyilván sokan azt gondolták, hogy csak pillanatnyi fellobbanásról van szó, nem pedig a színházi élet újjáélesztésére tett kezdeményezésről.
Most, tíz esztendő után jóleső érzéssel mondhatjuk, hogy az a szerény kezdeményezés, az a kis csapat akkor, Sörfőző Károly vezetésével a topolyai színházi élet megújulásának a lehetőségét teremtette meg. S ezzel a lehetőséggel élt is a színházcsinálók lelkes csapata. S ennek köszönhető, hogy egy évtized után nagyon is világos: nem pillanatnyi felbuzdulásról volt szó, hanem a topolyai műkedvelő színjátszás újrateremtésének határozott, tudatos szándékról. S mondjuk el mindjárt, hogy az elmúlt tíz esztendő évadról évadra érlelte és jelentős színházi feladatok megoldására is alkalmassá tette a lassan egybekovácsolódott tehetséges társulatot. Különösen a szakmai ismeretek elsajátításában lépett sokat előbbre a társulat. Ebben igen jelentős szerepe volt a hivatásos színház szakembereinek, rendezőknek, színészeknek. Az ő önzetlen segítségük, amelyre a topolyai Mara Amatőr Színház indulásától kezdve mind a mai napig számíthat, minden tekintetben példaértékű.
A legendás topolyai Járási Magyar Népszínház tíz hosszú esztendeig jelen volt a bácskai kisváros, Topolya életében. (S nemcsak a topolyai, hanem a környező helységek, települések életében is.) Remélem, hogy a topolyai Mara Amatőr Színház, amely a közelmúltban ünnepelte (nagyon szerényen) fennállásának tizedik évfordulóját, tovább él, és akárcsak eddig, továbbra is jelentős része lesz Topolya rendkívül gazdag művelődési életének!