Igaz, nem mondtam ki hangosan, de nekem a nagy honvédő szocializmus idején valahogy nem tetszett a békeharc kifejezés. Mert úgy gondoltam, hogy megette a fene azt a békét, amelyért harcolni kell, nem beszélve arról, hogy ha harcolunk, akkor az már tulajdonképpen nem is béke. A békét csak harc nélkül tudom elképzelni. A néhai Jugoszláviában szinten folyamatos volt a békeharc, aminek aztán nem béke, hanem harc és háború lett a vége.
Újabban két olyan fogalom, illetve megfogalmazás fut, amelyekről lehetne vitatkozni vagy véleményt cserélni. Ez pedig a tolerancia és a globalizáció. Olyan fogalmak ezek, amelyekről nem beszélni kellene, hanem a gyakorlatban is alkalmazni őket. Kétségtelen, hogy mi vajdaságiak méltán vagyunk büszkék a topolyai toleranciatáborra, és úgy érzem, hogy jó példával szolgálhatunk másoknak is, csak az a kérdés, hogy mi marad ebből a táborban begyűjtött toleranciából, ha a részvevők visszatérnek Szlovákiába, Romániába, Bulgáriába vagy esetleg Magyarországra és Horvátországba. Ha a kosovói szerb menekülteket még Dél-Szerbiában sem fogadják szívesen, akkor ne csodálkozzunk, hogy így van ez a bánáti falvakban vagy Észak-Bácskában is. Toleranciával születni kell, benne és vele együtt élni, nem pedig propagandafogásokkal népszerűsíteni.
Miközben ezekkel a gondokkal viaskodtam magamban, végignéztem az Újvidéken megtartott ifjúsági atlétika Európa-bajnokságot. Időnként az volt a benyomásom, hogy nem Európa-, hanem Afrika-bajnokságról van szó, mert némely versenyszámban több volt a színes bőrű, mint a fehér sportoló. Anglia, Franciaország, Svédország, Norvégia, Olaszország, Hollandia, nemzeti színeiben nagyszerű afrikai vagy ázsiai színes bőrű fiatalok versenyeztek - a hazájukért. Különösen megható és mindennél többet mondó jelenet volt, amikor egy néger kislány aranyérmet szerzett Németország számára, és csak úgy folytak a könnyei, amikor a győzelmi emelvényen állva a német himnuszt hallgatta. Hazája himnuszát. Nyugodt lelkiismerettel nevezhetnénk ezt globális toleranciának. Ellenpéldaként a horvát-szlovén vagy a szerb-horvát toleranciára. Ezekben az esetekben még a nyelv is zavar, nem beszélve a gépkocsik rendszámáról vagy a ,,másik' ,,himnusz'-áról, amelyre nem könnyekkel, hanem füttyszóval reagálnak. Azt nem tudnám és nem is akarom elhinni, hogy ha az eltúlzott békeharc végül is igazi harcot eredményezett, akkor ez lenne a sorsa a toleranciaakciónak is? Ha a norvégok jól megvannak, és együtt élnek a muzulmán négerekkel, akkor miért nem férnek össze a katolikus horvátok és a katolikus szlovénok? Ráadásul egyik sem színes bőrű, esetleg csak akkor, ha elpirul a szégyentől.
De hadd fejezzem be Topolyával, amely valóban nem véletlenül lett a tolerancia fővárosa. A 70-es években jelen voltam a topolyai községi képviselő-testület ülésén és egy nem mindennapi jelenség szemtanúja. Valami furcsának tűnt, de nem tudtam azonnal, hogy mi. Aztán gyorsan rájöttem. A felszólalók mindegyike, ki-ki a saját anyanyelvén, szerbül vagy magyarul beszélt, de nem volt fordító és tolmács! Tehát a képviselők ismerték egymás nyelvét és két nyelven is szót értettek. Szerintem ez volt az egyik első lépés, az igazi - topolyai - tolerancia felé.