Nulla
— Avagy Anna családja a színfalak mögött —

— Hullát vagy nullát mondott?

A válasz persze az az utóbbi volt. Benjamin Nagy halkan sóhajtott, majd köszönés nélkül lerakta a telefont. Ha mondott is volna valamit, az legfeljebb pár jelentéktelen szó lett volna, mint az egyik már megszokott válasza szinte bármire: hát persze. Az első e-t mindig elnyújtotta. Benjamin agykerekei jobban sürögtek, mint valami elavult gőzmozdonyé. Nulla. Olyan boldog volt. Mértéktelenül boldog. A szeme felcsillant, kék ingének anyaga kényelmetlenül súrlódott a szék háttámlájának, amíg lenyúlt a legalsó fiókhoz. Összesen hat apró fiók volt egymáson az alacsony íróasztal gyomrában.

Már nyitotta volna a fiókot, amikor az aprócska itthoni iroda ajtaja hirtelen kivágódott. Mint aki transzból ébredt, Benjamin tekintete kitisztult. A kislányra bámult, aki az utolsó hónapját járta az óvodában. Benjaminban csak ekkor tudatosult, hogy már nem kisbaba a lánya.

— Apa! Nézd, mit rajzoltam az oviban! — lelkesen hadonászott a kezében lévő papírral, míg az apja mellé futott. A tekintete azt kérdezte, miközben a rajzot fogta, hogy szeretnéd látni a rajzom, apa? Persze, ez felesleges lett volna, az apja úgyis azt felelte volna: hát persze, miközben kedves mosolyt festett volna az arcára.

Fél perccel később a kislány az apja ölében ült, míg az a lánya rajzát tanulmányozta. Keze láthatatlanul remegett, olyan módon, hogy még a legnagyobb pletykaterjesztőknek sem tűnt volna fel. Pedig azoknak igazán feltűnt minden, ahogy Benjamin már megtapasztalta a saját bőrén.

A rajz egyszerű volt: kerek napszerűség a rajzlap jobb felső hegyében, két vonal valahol a lap közepén, amik utat akarnak jelölni, a lap többi részén alaktalan fák vagy inkább felhők. Ha jobban megnézte a lánya rajzát, rájött, hogy bizonyára fák voltak, de nem azért, mert zöld krétával rajzolták őket, hanem mert az egyikről vidáman lógott le egy pálcikaemberke. A lány egyedül a pálcikaemberkét rajzolta jól láthatóan szabályosra.

Benjamin fejében azonnal felvillant egy rég elfeledett emlék, amint dicsérni készült a lánya rajzát, de aztán inkább csendben maradt. Szerette, ha egy régi emlék felszínre került, főként, ha az említett emlék még önmagában szép is volt.

— D-de én nem tudom lerajzolni, pedig már Matyinak is megy… — hüppögte a tejfelszőke kislány Benjamin emlékeiben — sőt, ő már állatokat is tud rajzolni… M-mindenki... tud már a csoportból állatokat rajzolni…

Az apja a fejét rázta, nem volt könnyű egy gyerekkel dűlőre jutni. Azaz nehéznek tűnt, viszont Benjamin csak azt mondta, mutat a lányának valamit, amit a csoporttársai még biztosan nem tudnak. A lánya hüppögve figyelte, ahogy a hozzá hasonlóan balkezes apja közelebb ül mellette a padon, és az összefirkált lapon szabad helyet keres. Arra már nem emlékezett, hogy megfordította a lapot, vagy talált egy szabad sarkot rajta. Egy kört rajzolt, a körből egy vonal húzódott a lap alja felé, a vonal elején és végén két másik vonal kapcsolódott, egy-egy jobbra, egy-egy balra.

Persze valójában már mindenki tudott pálcikaembert rajzolni a fiú csoportjából. A kislány pálcikaemberkéi egy milliméterrel sem tértek el a többiekétől — nem voltak csúnyábbak, nem is voltak szebbek, csak olyan átlagosak. Csakhogy pár hónappal később valami megváltozott bennük, valami megváltoztatta a pálcikaemberek kinézetét. Hosszú vonalak cikáztak összevissza a kör körül — hajat ábrázoltak —, viszont nem csak ez volt az egyetlen változás. Persze nem csak emiatt szóltak aznap a kislány nevelőanyjának, hogy vigye haza a lányát.

— Miért nem mondasz semmit, apa? Hiszen ez itt anyu — a kislány halálkomolyan véve a dolgot mutatott a rajzra. Mosolya halványodott, mint akiből elszállna az élet, ha az apjának nem tetszene a rajza. Aztán saját mentségére hozzátette:

— Azt hittem, örülni fogsz neki.

— Hát persze, hogy örülök neki, prücsök — felelte gépiesen, arcára fagyott mosolyával, míg összeborzolta a lánya haját.

Hát persze, hogy örült neki. Ki ne örült volna, hogyha a lánya lerajzolja az anyját, az ő feleségét? Méghozzá ilyen szépen, ügyelve a részletekre — hogy sötét haja pont hátközépig érjen, hogy még a rajzon is kecsesnek tűnjön, és persze hogy tökéletesen legyen megkötve a kötél, amiről lelógott a kertjükben lévő fáról. Benjamin akarata ellenére gondolt a kert végére. A kerítésen még mindig látszott, hogy kicsit elmozdították, hogy könnyebben ki lehessen vágni a terebélyes fát. A fű még mindig nem nőtte be teljesen a földkupacot, még mindig úgy nézett ki, mint ahogy a temetőkben szokás egyes síroknak, az amolyan „nem érdemelte meg a sírkövet, ástunk egy gödröt, belevágtuk, aztán egy fél miatyánk, és el is felejtettük”. Ez is pont így festett egy laikus számára.

Mire Benjamin mondott volna bármi kedveset, vagy egyáltalán eszébe jutott volna a saját neve, egy női alak jelent meg a nyitott ajtóban, még a küszöböt sem érintette a lába, máris beszélt, és ahogy hirtelen megjelenésével felkavarta a levegőt, eljutott a szobáig „kellemes” illata. Bűzlött az alkoholtól.

— Anna! Mit mondtam én neked? Te kis haszontalan semmirekellő! — hangja érdes volt, fenyegető.

Anna persze félt tőle, az apjához akart bújni, de az valahogy megint nem tett semmit, hiába mondott a lány bármit. Hiába mondta, hogy megjavul, hiába mondta, hogy nem veszi ki többet mások cipőfűzőjét, és játssza azt, hogy felakasztotta magát, hiába mondta még azt is, hogy ő mennyire szereti a mamát.

Pár perccel később már csak a távolinak tűnő kiabálás hallatszott a másik szobából. Mintha összetört volna valami. Mintha az a valami valakin tört volna össze. Benjamin nem törődött vele. A nyitott ablakon betódult a friss levegő, és lágyan hallatszott a madarak távoli éneke, holott egyetlen sem merte megközelíteni a házat. Ha nem fókuszált egy percig a sikításra — amiben már volt gyakorlata —, még megnyugtatónak is találta a félcsendet.

Aztán mély levegőt vett, és ismét a legalsó fiókhoz nyúlt. De meggondolta magát. A lánya rajza ott volt az asztalon. Ott hevert, mint amit szándékosan hagytak ott, csakhogy dühítsék az embert. Bosszantotta is őt. Megfogta a rajzot, felvette, majd az ablakhoz ment, és kidobta. A lapot lassan lengette a szél, majd leért volna a kissé túlnőtt fűre, de útjában állt egy kés, egy doboz idegcsillapító, injekciós tűk, véres zsebkendők, egy szakadozott rongy és egy tucat ugyanolyan rajz.

Benjamin visszaült egykori irodájának székébe. Unatkozott, majd harmadszorra is a fiók felé nyúlt. Ezúttal ki is nyitotta és ki is vette a benne lévő egyetlen tárgyat. Kicsi volt, kézenfekvő, és már egy jó ideje ki volt biztosítva. Kopasz fejéhez emelte, keze ismét remegett. Nulla esélye volt a túlélésre. Másodpercekkel később eldördült egy lövés. A madárének abbamaradt egy pillanatra, a sikítás elhalt egy pillanatra, a kiabálás lehalkult egy pillanatra, a világ egy túl mókás helynek tűnt egy pillanatra. Mindez csak egy pillanatra. Hát persze hogy aztán ugyanúgy folytatódott az élet, hát persze hogy semmi sem történt.

De legalább egy a nullához volt az végeredmény. Nulla Benjamin Nagy és egy halott.
 

Szárma