Fotók és tehenek
Szerda Zsófia
2021.12.30.
LXXVI. évf. 51. szám
Fotók és tehenek

Nosztalgikus, családcentrikus, környezettudatos, a természettel inkább állna egyensúlyban, mint diszbalanszban. Szereti az állatokat, s az állatok is őt. Nem ijed meg a kétkezi munkától, és mindig ott a keze ügyében egy fényképezőgép. Még a ganédomb mellett is. Képeit először a budapesti Faur Zsófi Galériában lévő közös kiállításon láttam, és valamiért az ő fotói hatottak rám a legerősebben (napokig vittem őket magammal, magamban Pest utcáin). Akiről szó van, az nem más, mint Bányász Anna, a MOME fotográfia szakának végzős hallgatója.

* Ha be kellene mutatkoznod valakinek, aki nem ismer eléggé, akkor mivel kezdenéd?

— Bányász Anna vagyok, 1996-ban születtem. A gyerekkorom Gyergyóújfaluban töltöttem, s ezt fontos kiemelnem, mert rengeteg fotóm a nosztalgiára, a gyermekkori emlékeimre épül. Egyáltalán arra az akkori hangulatra. Kisiskolás korom óta mindig művészeti irányba tereltek. Zenével kezdtem, aztán következett a grafika, és végül a fotónál kötöttem ki. Az érettségiig Erdélyben éltem, utána kerültem Budapestre, s érdekes, hogy mégis innen, a nagyvárosból fogtam neki a tehenes, vidéki projektumomnak.

* Lehet, hogy éppen ez kellett hozzá. Egy kis környezetváltozás. Miért maradtál éppen a fotónál?

— Van benne egy kis kényelemfaktor is, de azt hiszem, a zenéhez nem volt elég türelmem, a grafikát pedig szerettem ugyan csinálni, de láttam, hogy nem ütöm meg azt a szintet, amelyet kellene, úgyhogy hál’ istennek nem vettek fel a grafika szakra, csak az azt követő évben a fotóra. A fényképezéssel, azt hiszem, mélyebben ki tudok fejezni egy hangulatot. Amikor elkezdtem nézegetni a fotográfiai képzéseket, melyik a legjobb, hol mit tanítanak, akkor elég gyorsan egyértelművé vált, hogy Romániában ilyen szinte nincs is, amire pedig azt mondják, hogy jobbacska, az Bukarestben van. Azt mondtam magamban: ha már Bukarestig elmennék, akkor nem állok meg Budapestig, és legalább az anyanyelvemen tanulhatok. Most vagyok másodéves mesterszakon, úgyhogy az idén diplomázom, ez már a budapesti létem vége.

* Utána rögtön költözöl is haza? Nem maradsz a fővárosban?

— Nem. Költözöm. Egyértelműen. Falun kertes házban élni számomra elég egyértelmű dolog. Hogy ott pontosan mit kezdek magammal, azt még nem tudom… Nyilván fotózni is fogok, és szabadúszóként elvállalni néhány munkát, de nem akarom, hogy egy megélhetési munkává váljon a fotózás, abba elég hamar beleunnék, és nyűggé válna.

* Hogyan kell elképzelni ezt a gazdaságot, ahol főszereplőidet, a teheneket fotózod?

„Már a jövő sem a régi” — ezzel indul a diplomamunkám leírása. A paraszti falusi életmóddal kapcsolatban nagyon sok esetben hamis sztereotípiák alakultak ki, melyek természetesen nem mind alaptalanok. Viszont a paraszt mint szó elvesztette eredeti értelmét, és már gyakrabban használjuk minősítésként, mint eredeti jelentésében. A diplomamunkám egyik alappillére ez, és én a paraszti mentalitást, a paraszti létformát állítom szorosan párba a nosztalgikus emlékezettel. E kettő kapcsolata pedig egy utópisztikus világot szül. Elsősorban erkölcsi és érzelmi szempontból vizsgálom meg a mai, elengedhetetlen szerepét egy önfenntartó gazdaságnak. Egy olyan életforma ez, amelyben nincs semmi szégyellnivaló, és amellyel nem árt az ember sem másnak, sem pedig a környezetének. Ennek alapja teljes mértékben a sok emlék és a nosztalgia. A mi gazdaságunkat édesapa kezdte el hat évvel ezelőtt. Korábban ő is a szolgáltatói szektorban dolgozott, onnan lépett ki, s vágott bele ebbe. Én nagyon jó viszonyt ápolok az állatokkal, szeretek köztük lenni, jó kisugárzásuk van, s a fizikai munkát is szeretem, főleg, ha látom az eredményét. Ez nem újdonság számomra, gyermekkoromban is volt egy-két állat a háznál, besegítettem a szénacsinálásba. De most más a helyzet, a gazdaság sokkal nagyobb, több munka van, s ilyenkor a család ott van, hogy segítsen. Ezt egy ember nem győzi. Amikor otthon vagyok, igyekszem mindenből kivenni a részem, s eközben mindig van nálam vagy elérhető távolságban egy fényképezőgép, hogy ha látok valami érdekeset, azt meg is tudjam örökíteni. Sokszor csak a telefonnal, de arra is képalkotó eszközként tekintek.

* Mivel fotózol?

— Ez nagyon vegyes. A középformátumtól kezdve a kisfilmes analóg gépen át a digitálisig, sőt még ott a telefonom is. Mindennel. Talán a filmes gépeket szeretem a legjobban, van egy olyan pluszhangulatuk, amelyet sosem érek el digitálisan.

* Szerinted mennyire kell ismernie a fotósnak azt, amit fényképez? Tud úgy is jó felvételt készíteni, hogy valami olyasmit kap lencsevégre, amit egyáltalán nem ismer?

— Szerintem nem. Nekem az alkotói attitűdöm a folyamatos jelenben rejlik, ez a fotográfusi hitvallásom. Már nem tudom, ki mondta, de ez a dolgok megismerésének feltétele. S én így is teszek. Mert ha valamit meg akarsz ismerni, abból vedd ki a részed. A kellemeset és a kevésbé kellemeset is. Akkor tud az ember igazán jó képet csinálni, ha OTT van, és ha tudja, mit fotózik.

* Te mennyire vagy tudatos fotós?

— Egyáltalán nem vagyok az. Megérzések alapján készítem a fényképeimet. Nagyon ritka, amikor megtervezek valamit, s az általában vagy elsőre sikerül, vagy soha. Az első benyomást követem. Ha érzem, hogy ebből a helyzetből valamit ki kell hoznom, akkor általában egy jó kép születik. De ha úgy megyek ki fotózni, hogy most kell egy jó kép, abból sosem lesz még egy jó sem. Mostanában már kevesebb fotót készítek, ilyen szempontból tudatosabb vagyok.

* Erdélyt már nagyon sokan feldolgozták, rengeteg emblematikus kép született. Hogyan lehet még újat mondani erről a csodálatos helyről?

— Igyekszem szándékosan kerülni a zsánerfotót, a parasztromantikára hajazó képeket, mert olyanból már eleget láttunk. És bár persze ez is kell, én nem ezt akarom csinálni. Úgy próbálom ezt elkerülni, hogy a fényekkel, szögekkel játszom. Az erős, szoros kapcsolat köztem és az állatok között segít, hiszen közel engednek magukhoz. Tükörrel világíthatok a szemükbe, akkor sem fognak bántani. Ma már nehéz újat mutatni, de igyekezni kell. A diplomamunkámba nagyon kevés olyan kép került be, amelyre azt mondanád, zsánerfotó. Próbálom ezt nagyon kerülni, de nyilván nem mindig sikerül. Vannak olyan jelenetek, amelyeket máshogy nem lehet lefotózni, vagy még én sem tudom, hogyan lehetne.

* Milyen visszajelzéseket kapsz?

— Az emberek szeretik ezt a világot. Sokan írnak, és valamiért idillinek képzelik ezt az életformát, pedig ennek is megvannak a nehézségei, s én például ezt szándékosan meg is szoktam mutatni. Azt, ami nem olyan szép. Aztán ezeket egy sztoriban elmesélem. A COVID előtt, amikor még mindenki fesztiválozni és szórakozni járt, kitaláltam, hogy nekem van egy Szénafesztivál nevű rendezvényem, melytől nem tudok elszakadni. Fotókat készítettem, három éven át minden nyáron, végül az emberek már várták. Volt, aki elhitte, hogy nálunk valóban egy fesztivál van készülőben, kérdezte is, mennyi a belépődíj.

* Egy témát, sorozatot lehet-e egy életen át feldolgozni?

— Ez a kérdés már bennem is felmerült, s azt hiszem, pontosan akkor lesz vége, ha már nem tudom elkerülni, hogy ne zsáner- vagy szociofotót készítsek, vagy amikor már nagyon sokszor ismétlem magam, a szimbólumokat, a szögeket. Lassan egyébként lehet, hogy kezd kifutni, de a diplomamunkámon még mindenképp végigviszem. Egyébként bármilyen témát is kaptunk az egyetemen, én valahogy mindig a vidék felé húzódtam. A nagyon személyes, egyszerű dolgokhoz. De persze szívesen foglalkozom tárgyfotóval, portréval is.

* Te mennyi képet „fogyasztasz” naponta?

— Van néhány alkotó, akit követek, de most inkább a korosztályombeli fotósokra igyekszem odafigyelni az egyetemen belül. Figyelek. Nem szeretek, de nem is szoktam más munkájából inspirálódni. Vizuálisan azonban megmaradnak a fejemben a jó fotósok képei. Egy jó kompozíció, fények, színhasználat, téma. De azt gondolom, hogy fontos képben lenni a szakma nagy fotósaival, legyenek azok a múlt művészei vagy kortárs alkotók. 

* Kiállítás? Várhatóak a fotóid a közeljövőben bármiféle galériában?

— Ha elkészül a teljes anyag, szeretnék vele pályázni. Az egyetemnek is szokott lenni egy tárlata, melyet a diplomások szerveznek, illetve Csengével a Faur Zsófi Galéria egyik kurátorával is beszéltük, hogy ha tetszik majd nekik az anyagom, még az is lehet, hogy ott lesz egy saját kiállításom. Szóval biztos pont e tekintetben egyelőre nincs, de most első a diplomázás és a vizsgák. 

Fényképezte: Bányász Anna

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..