Hat évvel az Opel Kadett megjelenése után és ugyanennyi évvel a Volkswagen Golf megjelenése előtt a Ford bemutatta az európai alsóbb középmezőny képviselőjét, a Ford Escortot.
Az egyik legkelendőbb autó lett Nagy-Britanniában, mivel több mint 4 millió példányt adtak el belőle. Az Escort név nem ahhoz az autóhoz kapcsolódott, amely később nálunk is ismert lett. A múlt század ’50-es éveiben a Ford csak a brit piac részére Ford Squire néven gyártotta a modellt.
Két verziója volt, kétajtós és négyajtós, valamint karaván. Ennek az Escort az egyik derivátuma volt ugyanazokkal a mechanikai adottságokkal — mellesleg a Ford Angliára alapoztak, melyet később a modern Escortok váltottak fel. 1955 és 1961 között gyártották. Hat évvel később az Escort név visszatért. Az első példányokat már 1967 végén árusították, bár a hivatalos bemutatóra a brüsszeli autókiállításon került sor 1968 januárjában. A brit piacra való gyártás Angliában folyt, az európai piacra pedig a belgiumi gyárrészlegben.
Bár külsőre hasonlítottak, a kezdetben különböztek: a belga modelleknek szélesebb felnijeik voltak, más függesztésük és kormányművük, valamint dupla hidraulikus rendszer látta el a fékrendszert.
A gyárat két év után áthelyezték Nyugat-Németországba. Hat évvel a gyártás megkezdése után a brit Escort már a kétmilliomodik példánynál tartott. Ez volt a Ford legnagyobb sikere az amerikai piacon kívül. Az Escortok 60%-át Angliában gyártották. Emellett németországi üzem látta el az európai piacot. A német vevők szerint az Escort szűk volt, és kényelmetlen az Opel Kadett mellett. Egy kicsit primitívnek tartották a Renault 12 és a Fiat 128 típusokkal szemben, melyek szintén 1968-ban jelentek meg. Az Escort hátsó meghajtással bírt, a rúgózást pedig laprúgókkal oldották meg. Eredetileg csak kétajtós verzió létezett.
A Deluxe modellnek kerek fényszórói voltak, és gumipadlója, a Super modell pedig négyszögletes fényszórókat kapott szőnyegpadlóval és hűtőfolyadék-mérővel. Nemsokára bemutatták a kétajtós karaván modellt is, melynek 40%-kal nagyobb volt a raktere, mint a Ford Angliának, melyet később fel is váltott. Mindezeket a típusokat az oldalsó vonalvezetés tette érdekessé, mely a Coca-Cola-üveg formájához hasonlított.
Abban az időben a dízelmotor a kis autókban ritkaságnak számított. Az Escort sem kivétel, a motortérben 1,1 és 1,3 literes motorok voltak. A kivitelre szánt 940 cm3-es motor nem vált be, csak néhány darabot adtak el belőle, de nem is gyártottak sokat. Időközben megjelent az Escort 1300 GT jelzésű, illetve a Sport típusa. Ezekben Webber porlasztó (karburátor) volt, feljavított függesztéssel, valamint olajnyomás- és voltméterszenzorokkal a műszerfalon. Az Escortok első generációja sikeresen szerepelt a ralikon. Az RS1600 modell a Lotus motorját kapta, és a Lotus Cortinához készült, emellett a Ford kifejlesztette az RS2000-et is, a Pintóból kölcsönzött OHC motorral.
A második generációs Escort 1975 januárjában mutatkozott be. Ennek a típusnak a tervezésében már a német Ford mérnökei is részt vettek. De az új Escort mégsem lett annyira új, hiszen az első generáció mechanikáját, azaz továbbra is laprúgókat használtak hozzá. Az első külső megújulásra 1978-ban került sor, amikor az Escortot négyszögletes fényszórókkal szerelték fel (korábban csak a drágább modellek kaptak ilyet, mint a Ghia vagy a GL). A gyártása elsőként Angliában szűnt meg 1980-ban, majd a többi üzemben is. Az elődjeihez hasonlóan ez a kocsi is jól szerepelt a ralibajnokságokon, az RS verzió új, 1,6-os OHC motorokat kapott az OHV helyett, viszont a ralik számára kifejlesztett RS1800 is nagyon sikeresnek számított. A kasztnik speciálisan voltak megerősítve. Ezeket követte a 2.0, 253 lóerős motor, melyhez ötfokozatú ZF váltó járt, valamint multilinkfüggesztés. A legelőkelőbb Ghia verziókban 1,6 literes motorok üzemeltek, 86 lóerővel és 955 kg önsúllyal.
A harmadik generációs Escort fedőneve Erica, és 1980-ban adták ki. A nevét Eric Reikertről kapta, aki a fejlesztési osztály vezetője volt. Ez az első elsőkerék-meghajtású modell, egyúttal a második ezzel az elképzeléssel. Az amerikai piacra is szállítani kezdték, igaz, az akkori szabványokhoz képest más formában. A második generáció az elsőre alapozott, a harmadik célja pedig az volt, hogy útjába álljon a Golf hódításának. Aerodinamikusabb lett, a hátsó hatchback rész pedig modernebb. Emiatt 1981-ben az év autójává választották.
A modern karosszériával összhangban, melynek független felfüggesztése volt, új motorokat is kapott, 1,3 és 1,6 litereseket, valamint egy ötfokozatú váltót, mely alapból járt az erősebb motorokhoz, a gyengébbekbe pedig opcióként lehetett megrendelni. A központi zárnak, a tetőablaknak, az elektromos ablakemelőnek, az alacsony olajszintnek, a hűtőfolyadéknak és az ablakmosó folyadék szintjét érzékelő szenzoroknak köszönhetően a felszerelés is modernebb lett. A szervokormány még nem volt elérhető Európában, de az amerikai piacra szánt típusok részét alkotta. Ezekből be lehetett építeni az 1,6 literes típusokba egy háromfokozatú, automata váltót.
Válaszképp a Golf GTI típusára a Ford piacra dobta az XR3 modellt, 1,6 literes motorral és kéttorkú Webber karburátorral. 1983-ban végre elektromos befecskendezést is kapott, ezt XR3i jelzéssel látták el, csakúgy mint az RS1600-at is. A csúcs az RS Turbo volt, egy 132 lóerős turbófeltöltővel. Ebben az évben az Escort dízelmotort is kapott egy 1,6 literes motorral, mely 55 lóerőt tudott leadni. A gazdaságosságon túl a többi mutató nem lenyűgöző, csak 140 km/h-s végsebességet tudott elérni. A megszokott forma mellett, beleértve a karavánt is, két-, illetve négyajtós kivitelben, az Escort egy Sedan változatot is kapott Orion név alatt.
A negyedik generáció 1986-ban jelent meg. Csak kisebb ráncfelvarrások voltak, az autó elülső és hátsó lámpáit tervezték újra. Ennek ellenére külön generációként tartják számon. Újdonságnak számított még az ABS-rendszer és a fedélzeti számítógép — mint opció a befecskendezős típusokban —, valamint az első szélvédő fűtése is. A klíma még nem is volt használatban Európában, de a brazil és az argentin piacra szánt autókba kérésre beépítették. A negyedik generációban a belső teret is megváltoztatták, 1989-ben pedig új motorok is belekerültek: egy 1,4 literes benzin- és egy 1,8 literes dízelváltozat. Az európai piacra való termelés továbbra is Angliában és Németországban folyt. Bár az ötödik generáció 1990-ben jelent meg, a negyediket egészen 1995-ig gyártották Latin-Amerikában és Dél-Afrikában.
Az Escort ötödik generációja 1990 szeptemberében mutatkozott be. A formatervet és a karosszéria lekerekített vonalait a vevők nagyon vonzónak találták. A motorokat eleinte az előző típusokból kölcsönözték, beleértve az 1,3, az 1,4 és az 1,6 literes benzin-, valamint az 1,8 literes dízelváltozatot is. Két évvel később a Ford bemutatta a vadonatúj, tizenhat szelepes Zetec motorokat. A legerősebb az XR3i volt, a maga 150 lóerejével. Az újdonságok között szerepelt még az ABS, a szervokormány és a klíma.
Ugyanebben az évben jelent meg az RS Cosworth, mely azt tűzte ki célul, hogy lecserélje a ralikon használt Sierra Sapphire RS Cosworthot. A motortető alatt egy 227 lóerős Cosworth 2.0 turbómotor helyezkedett el. Ennek már 4 x 4-es meghajtása volt, és 225 km/h-s végsebessége. Mindössze 2500 darabot gyártottak belőle a közúti vezetésre, viszont a vevők elvárásainak eleget téve a versenypályára szánt modellek előállítását is folytatták. Az Escort Cosworth valójában csak hasonlított az Escortra, hiszen az egész mechanikát a Sierra Cosworthból vették át, beleértve a motor hosszanti elhelyezését is.
Az utolsó generáció második ráncfelvarrására 1995 januárjában került sor. Az alak még gömbölyűbb lett, és egy új műszerfal is készült. Három évvel később, 1998-ban a Ford bemutatott egy vadonatúj autót, a Ford Focust, melynek az volt a feladata, hogy lecserélje az Escortot — a modellt, mely harminc évig tartozott az élvonalba. Ennek ellenére Angliában 2000-ig gyártották, mivel a kedvező és gazdag felszereltség miatt a kereslet nem csökkent. A VAN (kombi) verzió gyártása 2002-ben szűnt meg, amikor bemutatták a Ford Transit Connect típust.
