A legtöbben csak akkor vesszük észre, hogy baj van, amikor elmarad a kapás. Pedig a Kárpát-medence vizeiben régóta tart egy csendes fogyatkozás: halfajok tűnnek el, állományaik összezsugorodnak, egykori természetes jelenlétük – élőhelyükkel együtt – pedig lassan emlékké válik. E heti cikkemben néhány olyan – ma már kevésbé közismert – halfajra szeretném ráirányítani a figyelmet, amely állománya mára eltűnt vagy erősen megfogyatkozott.

A viza és más tokfélék: A legnagyobb veszteségek talán a tokféléket érték. Egykor a Duna legendás óriása volt a viza, a világ egyik legnagyobb édesvízi hala. A többméteresre növő, akár több száz kilogrammos hal felúszott a Dunán – olykor egész Ausztriáig –, hogy lerakja ikráját, azaz a messze földön híres kaviárt. A korabeli források szerint egyetlen kifogott példány a halászcsalád megélhetését hosszú időre fedezte. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen óriások ússzanak a magyar folyószakaszokon. A vaskapui duzzasztóművek könyörtelenül elzárták az útvonalat, melyen ezek a halak évmilliók óta jártak-keltek. A Duna alsó szakaszain az intenzív halászat végképp megtizedelte az állományt. A viza mellett más tokfélék – mint a sőregtok, a vágótok vagy a kecsege – is súlyos veszteségeket szenvedtek el. Bár a kecsege még előfordul a Dunában és a Tiszában, állományának mérete messze elmarad a korábbitól. Érdekesség, hogy egyes vélemények szerint hajdan a kecsege is vándorló életmódot folytatott, de az evolúció során ez a tulajdonsága – szerencséjére – eltűnt.

Az egyik utolsó magyarországi vizafogás 1987-ben (forrás: Régi Paks Facebook-oldal)

Csíkfélék: Ők is csendben tűnnek el. Ezek a kígyószerű, iszapban élő apró halak egykor tömegesen voltak jelen a mocsarakban és a sekély árterekben. A réticsík különösen érdekes faj: képes a légköri oxigén hasznosítására, ezért a nagyon oxigénszegény vizekben is megél, sőt, az iszapba fúrva magát hosszabb száraz időszakokat is átvészel. A népi gasztronómiában fontos szerepe volt, hazánk nagy kiterjedésű lápjain (pl. az Ecsedi-lápon) a csíkászat külön szakma volt. „Hajh! Be szép volt hajdanában. A csikászat fénykorában. Úri életem!” – jegyzi a mondókát Herman Ottó. A lápok lecsapolásával azonban élőhelyeik drasztikusan beszűkültek. Ma már kevés az olyan ember, aki találkozott élő réticsíkkal, pedig valaha annyira gyakori volt, hogy szinte a szegény ember halának számított, tömegesen fordult elő, sertések hizlalására is használták.

A lápi póc története talán még szomorúbb. Ez az apró, barnás színű hal kizárólag a Kárpát-medencében él, a csukaalakúak rendjéhez tartozik, a közönséges csuka mellett egyetlen képviselője a rendnek – ezek után már nem meglepő, hogy kis mérete ellenére igen „vérmes” ragadozó halról van szó. Furcsa mozgása (uszonyaival mintha „szaladna”) miatt egyes helyeken kutyahalnak is nevezik. Sekély, növényzettel benőtt mocsarakban él, ahol a víz nyáron nagyon felmelegszik, gyakran oxigénhiányossá válik. A lápi póc ehhez a szélsőséges világhoz alkalmazkodott – tökéletesen. Csakhogy éppen ezek a vizes élőhelyek tűntek el a legnagyobb ütemben az elmúlt százötven évben. A mocsarak lecsapolása, a csatornázás és a mezőgazdasági terjeszkedés miatt a faj ma már csak elszigetelt élőhelyeken maradt fenn.

Lápi póc (Forrás: Zsoldos Márton/Wikipedia)

Kevesen tudják, hogy Magyarország vizeiben ingolák is élnek. A dunai ingolának angolnaszerű teste és kör alakú szája szinte földönkívüli megjelenést kölcsönöz. De ők valójában nem is halak: az ingolaféléket a gerincesek közé tartozó körszájúakhoz sorolják. A mederszabályozások és a szennyezések következtében állományaik erősen visszaszorultak, sok helyről teljesen eltűntek. A közvélekedéssel ellentétben, noha óriási piócára emlékeztetnek, nem halak vérével táplálkoznak. Bár a felnőtt egyedek körszájukkal valóban rátapadnak óvatlan halakra, nem élősködnek. A tudomány még ma sem tisztázta ezt a kérdést, de minden jel arra utal, hogy a kifejlett ingolák egyáltalán nem is táplálkoznak, a szaporodás után nyomban elhullanak.

Lápi póc (Forrás: Zsoldos Márton/Wikipedia)

Az aranykárász egykor szinte minden mocsaras állóvíz természetes lakója volt. A régi paraszti világ jól ismerte ezt a zömök, aranyló pikkelyű halat, mely rendkívül ellenálló volt. Mégis, mára ritka lett. Ennek egyik fő oka az ezüstkárász térhódítása, mely gyorsabban szaporodik, agresszívebben terjeszkedik, és kiszorítja őshonos rokonát. Sok vízben ma már csak hibrid állományok élnek, a valódi aranykárász pedig eltűnőben van.

Az erős sodrású, hideg folyóvizek királya a dunai galóca, melyet nem véletlenül neveznek olykor dunai lazacnak is (noha nem rokon a lazacfélékkel). Ez a ragadozó halfaj méltóságteljes jelenség: hosszú teste, erőteljes mozgása és vadászösztöne miatt a horgászok körében legendás zsákmánynak számít. A galóca azonban kizárólag tiszta, oxigéndús vizekben marad fenn. A folyók felduzzasztása, a kavicsmedrek eltűnése és a vízszennyezések miatt állományai erősen megfogyatkoztak. Ma már ritka eseménynek számít, ha valaki természetes körülmények között galócát fog Magyarországon. A Duna osztrák szakaszán, illetve a Drina folyóban vannak még stabil állományai, emellett néhol tenyésztik is.

Nagy folyóink egyik legkülönlegesebb hala a magyar bucó, valamint rokona, a német bucó. Ezek az aljzaton élő, furcsa külsejű sügérfélék a gyors sodrású, kavicsos medrű folyószakaszokhoz kötődnek. Éjszaka aktívak, nappal a kövek között rejtőznek. A folyók szabályozása azonban éppen azokat az élőhelyeket tüntette el, amelyekre szükségük lenne.

Veszélyeztett halfajaink közül személyes „kedvencem” egyértelműen a compó. Igazán különleges hal, melynek Szerbiában teljesen tiltott a horgászata. Magyarországon szabályosan horgászható, betartva a rá vonatkozó tilalmi időt és méretkorlátokat. Néhány vízben stabil állományai vannak, de ezeket leszámítva valódi ritkaságról beszélhetünk. A compó a sűrű növényzettel benőtt, lassú folyású csatornák, mocsarak lakója. Mélyzöld színű, igencsak nyálkás uszonyos, mely még a legprofibb pecásokat is próbára teszi, amikor kézzel hozzá kell nyúlni. A horgász szeme rendszerint tágra nyílik, amikor compó akad a horgára! Sikamlós testével egészen bámulatos mutatványokra képes. Nemcsak a szárazra kerülve „megfoghatatlan”, hanem a vízben is igen erős, fárasztása egyes horgászok szerint különb élmény a pontyénál. Doktorhalnak is nevezik, hiszen bizonyos vélemények szerint más sérült halak a compóhoz – pontosabban annak vastag nyálkájához – dörgölőzve meggyógyulnak. Néhány helyen cigánypontyként is ismerik. Egyébként rejtőzködő életmódot folytat, napközben a hínárba bújva pihen, legfőképp szürkületkor és éjszaka aktív. Táplálkozása a pontyéhoz hasonló. Mindent elfogyaszt, a növényi eredetű tápláléktól kezdve a rovarlárvákon át egészen az iszapban élő férgekig. Öreg pecások 2-3 kilós compókról is mesélnek, de napjainkban már a félkilós egyed is csodaszámba megy.

Ezek a halfajok nem csupán biológiai érdekességek. Mindegyik egy-egy darabja annak az egykori vízi világnak, amely évszázadokon át meghatározta a Kárpát-medence arculatát. Mégis van remény. Egyre több helyen indulnak élőhely-rekonstrukciók, rehabilitálnak holtágakat, és próbálják visszaadni a folyóknak természetesebb működésüket. A természetvédelem, a felelős horgászat és a tudatos vízgazdálkodás együtt talán még megőrizhet valamit abból a gazdag vízi örökségből, amelyet elődeinktől kaptunk.

Nyitókép: Hodolik Boglárka