home 2024. április 18., Andrea napja
Online előfizetés
Férjhez adott a fiam
Perisity Irma
2015.08.24.
LXX. évf. 33. szám
Férjhez adott a fiam

Csengetésemre egy fiatalember jelenik meg a kapuban, és mielőtt elfordítaná a kulcsot a zárban, megkérdezi: Maga jött anyuhoz? Az igenlő válasz után jutok csak be az udvarba, onnan pedig a hűs teraszra, majd hamarosan megjelenik az ötven körüli beszélgetőtársam is.

— Elnézést, hogy nem én nyitottam kaput, de éppen egy vevővel beszéltem, akinek nagyobb mennyiségű uborkát adtunk el, és holnap van a szállítás napja — mentegetőzik az asszony, és fáradt mozdulattal, köténye sarkával törli le homlokáról a verejtéket. — Rengeteg munka van pillanatnyilag. A fóliák alatt piacra kész a termék, ezért akkor dolgozunk, amikor van mit és — legfőképpen — van kinek. A mezőgazdasági munka is olyan, mint a sorsunk: mi tervezünk, de Isten végez. Éppen úgy, ahogyan az életemben is történt: én is terveztem, a szüleim is, majd a mostohám, végül mégis úgy lett minden, ahogyan az valahol meg volt írva.

Egyszerű tanyasi családból származom. Én voltam az első gyerek, majd két évvel később megszületett az öcsém, aki azonban egyhetes korában meghalt — így egyke maradtam. A világ, a viselkedési normák állandóan változnak, és ez alól a tanyavilág sem kivétel — noha még napjainkban is fontos a közösség véleménye, a mit szól hozzá a világ? kérdés sokat számít. A szüleim egyszerű emberek voltak, a nyolcadik osztály után inasiskolába iratkoztam, melyet az események miatt végül nem fejezhettem be. Bútorfényező szerettem volna lenni — mindig vonzottak ugyanis a szép bútordarabok, és szerettem volna megtanulni azok restaurálását. A közeli város középiskolájába naponta hárman utaztunk — két fiú a szomszédos tanyáról és én. Akkoriban az ország déli részéből sokan vállaltak itt idénymunkát: kapáltak, kukoricát szedtek. Egy alkalommal a délutáni váltásból, már sötétedés után, egyedül igyekeztem haza. Már közel jártam a tanyához, amikor egy férfiakból álló csapat megállított. Rövid kérdezősködés után ketten kiváltak, és megerőszakoltak. Hiába ordítottam, a környéken nem volt senki, aki segítségemre siethetett volna.

A szüleimnek semmit sem mertem mondani, így az esetre csak akkor derült fény, amikor a terhesség már előrehaladottá vált. Akkor, abban a helyzetben nekem csak arra lett volna szükségem, hogy a szüleim a védőszárnyaik alá vegyenek, és értsék meg, hogy mindez akaratom ellenére történt. Az volt a legszomorúbb, hogy a tetteseket még csak fel sem ismerhettem, hiszen sötét volt. A család az elsődleges gondot abban látta, hogy mit szólnak majd a történtekhez az emberek a környezetünkből, nem pedig abban, hogy milyen anya leszek tizenöt évesen. Anyám volt az, aki végül a sarkára állt, és azt mondta: ő a mi gyerekünk, a sorsáért mi vagyunk felelősek, és mivel még ő is gyerek, itt a helye a családban. Így történt, hogy a tanyavilág pusmogása közepette megszültem a fiamat, és valamennyien együtt voltunk. Ez az állapot sajnos nem sokáig tartott, anyám ugyanis meghalt, amikor a fiam kétéves volt. Apám néhány hónap múlva új párra lelt, aki hallani sem akart róla, hogy abba a házba költözzön, ahol fattyúgyerek él. Én még mindig nem voltam nagykorú, ezért apám azt mondta: le kell mondanom a fiamról, hiszen a kicsit sem gondozni, sem eltartani nem tudom egyedül, ő pedig ragaszkodik a párjához, miattam nem válik meg tőle. Őszintén mondom, nem tudom, mivel győztek meg, hogy lemondjak a fiamról, akit egy házaspár vett magához. Azt hiszem, az „ügyletért” — miután aláírtam néhány papírt — apám pénzt is kapott. Abban a pillanatban nem voltam tudatában annak, mit jelent számomra a gyerek elvesztése, de rövid idő múlva testi-lelki tünetek léptek fel nálam. Két nappal azután, hogy betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, a mostohám kirakta az előszobába a holmimat, és azzal küldött el otthonról, hogy most már gondoskodjak magamról.

Gondolhatja, mennyit szenvedtem, kínlódtam, mire a közeli városban lakást, majd munkát találtam. Szerencsémre egy idős, egyedül élő tanárnő felkarolt — hozzáköltöztem, és az életem megváltozott. Megtanultam viselkedni, beszélni, főzni és mindenekelőtt önmagamat becsülni. Sohasem volt párkapcsolatom, és ahogy idősödtem, egyre többet gondoltam a fiamra. Egy tanfolyamon aztán az egyik részvevőtől megtudtam, hol él a gyerekem — és elhatároztam, hogy felkeresem. Kamaszként akkor már csak az örökbefogadó pár férfi tagjával élt, mert a nő időközben meghalt. Az első találkozás igazi kihívás volt, de annyit sikerült elérnem, hogy máskor is meglátogathassam. Jó idő múlva aztán a férfi a fiam ötletével hozakodott elő, aki azt javasolta, házasodjunk össze. Azzal érvelt, hogy ily módon igazi család lehetnénk. Ennek már húsz éve. A fiunk Pesten fejezte be az egyetemet, ott is él, nősülni azonban még nem akar. A szabadságát nyáron velünk tölti — az öregeivel, ahogyan ő fogalmaz. A család remekül működik, és azt hiszem, mindannyian boldogok vagyunk…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..