Fénybe mártott „ecsetvonások”

Fénybe mártott „ecsetvonások”

Sára Viktória tizennégy éves torontálvásárhelyi diáklány, akiből nemcsak az első, de a sokadik rápillantás után sem lát semmi olyant a külső szemlélő, ami ne jellemezné korunk bármely tinédzserét. Fénybe mártott „ecsetvonásai” azonban már közlékenyebbek.

Mottó: „A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet.” (Gárdonyi Géza)

Az alkotóművészet iránti vonzalmát már egész kicsi korában kifejezésre juttatta. Tette ezt idővel egyre inkább elcsendesedve, olykor már-már a teljes szótalanság köpönyegébe burkolózva. Előbb szemlélgetve a körülötte zsibongó környezetet, s az e hangmáz alól nekibátorkodó hangocskák szavát, majd különböző technikai megoldások révén nyomatékosítva is a rögződött impressziókat. Újabban lakhelyének megannyi lepusztult, egykoron azonban hivalkodó külcsínű örökségét is jegyzi.

2000. december 23-án születtem Pancsován Sára Péter és Nejić Erzsébet gyermekeként. Édesapám korábban pilóta volt, de egy gépjavítás alkalmával sajnos oly mértékű lábtörést szenvedett, hogy a felépülése után sem volt képes újra repülőt vezetni. Visszavonulása óta mezőgazdasággal foglalkozik, melyből bizonyos mértékben családunk minden tagja kiveszi a részét. Magamat is ideértve — írta egy önéletrajzi nagydolgozatában Viktória. Saját bevallása szerint ébren álmodó alaptermészetét édesanyjától örökölte, és volt szerencséje olyan tantárgyelőadókkal is találkozni, akik szinte észrevétlenül csempészték be életébe a környezetvédelmet, illetve a természet iránti önzetlen rajongást. 

— Környezetünk szépségéért és tisztaságáért mi magunk is felelősek vagyunk. Ez közismert tény, a gyakorlatban azonban nemritkán adódnak gubancok. Az egyik tanárunk ezeket a „hézagokat” úgy próbálta áthidalni, hogy időről időre spaklit nyomott a kezünkbe, mellyel a szaktanterem padjai alá raggatott rágógumi-maradványokat tüntettük el közös erőbevetéssel. Mondván: hadd lám, mekkora pluszmunkát igényel néhány meggondolatlan ujjmozdulat! Az akciókról pedig fotók készültek. Köztük a madáretetők kihelyezéséről, a hegymászómaratonról, a falunk korosztályait megszólító fásításról... S egyszer csak lám, magam is nekibátorodtam a fotózásnak!

Viktória munkái között a fekete-fehér és a színes fotográfiák, mondhatni, egyenletesen váltakoznak. Véletlenül?

— A fekete-fehér fényképekkel egy régi, talán végérvényesen letűnt korszak előtt tisztelgek, melyben még ismeretlen volt a mindent bedaráló virtuális tér. Amikor az emberek még személyesen keresték fel egymást beszélgetés, játék, udvarlás, társalgás szándékával. Egy látszólag megdermedt világ lenyomatát formálom meg általuk. Afféle csendéletet, melyben közvetetten magam is jelen vagyok. A teljes koloritú fotóim ellenben önmagamról mesélnek.
Arról a lányról, aki a bulizás helyett a szabadidejét inkább versírással, olvasással, rajzolással, tánccal és fotózással igyekszik kitölteni. Útközben maradandónak tűnő nyomot hagyva önmagáról és a világlátásáról is. Afféle tolmácsként a virtuális közösség kínálta lehetőségeket is megragadva. Most még a torontálvásárhelyi elemi iskola, a kisérettségi után pedig szándéka szerint a nagybecskereki gimnázium padjait koptatva. A többi meg majd alakul.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink