A belgrádi oktatási minisztérium közzétette a listát, mely kimutatja azoknak a dolgozóknak a számát, akik munkaerő-feleslegnek számítanak az általános és a középiskolákban. Csaknem 4500 személyről van szó. Az általános iskolákban 2233 tanító és tanár, 152 kisegítő alkalmazott, a középiskolákban 1999 tanár számít feleslegnek. Egyelőre. Mivel nem minden iskola küldte be az adatait határidőre, ez a lista még nem végleges...

Szabadkáról például 31 ember került a lajstromra: 27 általános iskolai tanár, 1 kisegítő és 3 középiskolai tanár — egyikük a Kosztolányi-gimnázium alkalmazottja...

A tanügyben dolgozókat hideg zuhanyként érte a hír, hiszen az oktatási miniszter korábban — a szeptember 1-jétől esedékes ésszerűsítési intézkedések bejelentésekor — arról beszélt, hogy mintegy ezer (1000) ember marad majd munka nélkül az iskolákban. Most viszont nyilvánvaló, hogy ez a veszély jóval több mint ötezer embert fenyeget. A sokkhatáson az sem enyhített, hogy a minisztérium nyomban nyugtatni igyekezett a kedélyeket: „Ez a lista nem az elbocsátásra várók jegyzéke.” Hanem egy úgynevezett „prioritási lista” — a munkaerő-felesleggé nyilvánított tanügyesek „előnyt élveznek majd a szabad munkahelyek betöltésében”. Így szólt a magyarázat, melyhez az is hozzátartozik, hogy „a szabad munkahelyek jegyzéke még nem készült el”. Az még nem, pedig maholnap már becsöngetnek...

Nem csoda, hogy rögtön akadt, aki (ezúttal a Pokret za preokret) a kormányfőtől az oktatási miniszter azonnali leváltását követelte. Azzal az indoklással, hogy a miniszter a tanév kezdete előtt káoszt, elviselhetetlen állapotokat teremtett az iskolákban, ezzel pedig a szülők és a diákok körében is. A pedagógus-szakszervezetek viszont (legalábbis írásom leadásáig) nem követelik a miniszter menesztését. Első reagálásaikban inkább azt üzenték: nem eszik olyan forrón a kását. Meg azt, hogy „nem úgy megy az, ahogy azt a Móricka elképzeli!” Az egyik szakszervezeti vezető ki is mondta: nem lesz semmi a miniszter úrnak abból a zseniális elképzeléséből, hogy öt olyan tanár helyére, aki 20%-os óraszámmal dolgozik, majd egy fiatalt vesz fel nyilvános pályázattal. Egyfelől azért, mert kiharcolták, hogy ne legyenek pályázatkiírások — a szabad munkahelyeket elsősorban a munkaerő-felesleggé nyilvánítottak listáján szereplőkkel kell betölteni. Másfelől azért, mert a miniszter nagy ötlete egy csöppet sem életszerű: supermannek kell lennie annak a fiatal tanárnak, aki képes öt iskolában tanítani. Ezt egy városban is fizikai képtelenség kivitelezni, hát még a vidéki iskolákban.
A munkaerő-felesleg tényét az iskolákban maguk a tanügyiek sem tagadják. Van. Hiszen a diákok száma évről évre csökken, a tanügyben dolgozóké viszont nem. Az viszont felháborítja, sőt kiborítja őket, hogy éppen az iskola volna a párttagkönyvalapú foglalkoztatás melegágya. Van ilyen a tanügyben is — az iskola sem él üvegbura alatt —, de aki felesleget keres, az kezdje a közvállalatokkal, az állami és az önkormányzati hivatalokkal, valamint a titokzatosnál titokzatosabb ügynökségekkel, melyekről azt sem tudjuk, milyen munkát végeznek. Az állam csak ezután vegye sorra az iskolákat. S azt se így tegye, sebbel-lobbal, az utolsó pillanatban. Hanem alapos felmérés, felkészülés után, és mindenekelőtt kellő szakmaisággal. Ne egy pénzérme feldobásával dőljön el, hogy ki dolgozhat tovább az iskolában, illetve ki kerüljön utcára. Ne fej vagy írás alapon.

Ha valaki azt hinné, hogy ez utóbbi állítás már túlzás vagy valami vicc — azt ki kell ábrándítanom. A fele sem tréfa. A minisztérium még a tavasszal — az ésszerűsítés, a tanügyben dolgozók számának csökkentése érdekében — elfogadott egy olyan szabályzatot, amely szerint iskolapedagógust és pszichológust ezentúl csak azok az iskolák foglalkoztathatnak, amelyekben 32 vagy annál több tagozat van. Ahol a tagozatok száma 32 alatt van, ott csak az iskolapedagógus maradhat — a pszichológusnak fel kell mondani. Vagy pedig a pszichológus marad és a pedagógus repül. Tudni kell, hogy mindketten szakmunkatársak, de más-más a munkakörük, valójában kiegészítik egymást — az eredeti elképzelés is erről szól. Ez nem vagy-vagy kérdése. Sem szakmai szempontok szerint, sem „igazságosan” nem lehet eldönteni, hogy melyik maradjon a kettő közül. És melyik kerüljön utcára. Ebből a lehetetlen helyzetből nincs más kiút, mint fogni egy pénzérmét, és feldobni. Marad a fej vagy írás. Vagy a remény, hogy ezt a botrányos szabályzatot visszavonják.