A tiltakozás kultúrája

Valamikor az ókori Görögországban szinte minden felvilágosult vagy szellemileg kevésbé pallérozott polgár részese volt a politikai életnek, hiszen az nem volt egyéb, mint a közügyekkel való foglalkozás. Valójában azóta sem változott a szerepe, továbbra is a közügyek mozgatják. A XVII. század végén azonban, egy trónutódlási vita után Angliában megalakultak a politikai pártok, vagy legalábbis a napjainkban közismert pártok elődjei. Az önérdek és a közérdek képviselete azóta egyre inkább elkülönült egymástól. Miközben a pártok hierarchizálódtak, a polgárok jelentős része kiszorult a közügyek képviseletéből. A tőketulajdonosok és a bérmunkások közötti harc pedig valóságos ideológiai háborúkat eredményezett. A kivívott általános választójog sem hozta közelebb túlságosan az álláspontokat. Az emberek többsége egyre jobban igényelte valamiféle civil ellenállás megteremtését. A civil mozgalmaknak egykor jelentős szerepük volt a politikai közélet alakításában, és egyfajta társadalmi kontrollként működtek. Ezáltal a politikai civil mozgalmak elsősorban az úgynevezett tiltakozáskultúra részévé váltak. De az eltérő gondolkodásmód hangsúlyozása nem csupán politikai szembenállás volt. Nem véletlenül alakultak ki vallási, kulturális mozgalmak is. Ezek azonban kölcsönösen hatottak, és azóta is hatnak egymásra. Részben együttesen alakítják a társadalom szerkezetét. Azét, amelynek az úgynevezett többségi demokrácia, azon belül a választáson nyugvó pártpolitikai rendszer az alapja. A demokratikus berendezkedésnek és az általános választói jognak azonban óriási ára van. Hiszen a többi közt a választójog által a különféle diktatúrákba hajló rendszerek kialakulhatnak olyan módon is, hogy nem sértik különösebben a demokrácia szabályrendszerét.

Civilekről, polgárokról, pártokról és a valódi függetlenségről

Vajdaságban is időről időre felmerül a civil kontroll szükségszerűsége. Kérdés azonban, hogy az évtizedek óta megkövült politikai állapotokon lehetséges-e változtatni. Létezik-e egyáltalán politikai mozgástér? Ennek bebetonozásáért ugyanis nem csak a politikai elit felelős. Az itt élő nemzetközösségek egyre szűkülő élettere is határt szab az alternatíváknak. A legnagyobb vajdasági magyar párt ugyanis vélhetően akkor is monopolhelyzetbe kerül, ha történetesen egyszer máshogyan fogják nevezni. Hogy miért? Egész egyszerűen azért, mert az itt élő magyarság ennyire megfogyatkozott. A legfontosabb kérdés hosszú ideje az, hogy van-e még az itt élő magyar közösségnek annyi életereje, hogy akár különféle pártok és mozgalmak nélkül is képviselni tudja önmagát. Ha nincs, és ha néhány évtizeden belül nem is lesz, akkor valójában lényegtelen, hogy a politikai pártok gyakorolnak-e hatalmat a civil szervezetek és a közintézmények felett, vagy esetleg a különféle civil szervezetek szabják meg az irányvonalat. Ha egy közösségnek nincs jövője, és biológiai értelemben is veszélyeztetve van a fennmaradása, akkor feleslegessé válik mind a pártpolitika, mind a civil kontroll. Előbb-utóbb ugyanis mindent fölülírnak a létért való küzdelem farkastörvényei. A vajdasági magyar közösség túlnyomó többsége sajnos már hosszú ideje e törvények szerint éli mindennapjait, függetlenül a különféle kormányok, pártok, mozgalmak és szervezetek működésétől. Minden olyan kormánytag, miniszter, párttag, pártelnök, független, civil értelmiségi, orvos, tanár, művész vagy kétkezi munkás, aki a fentiekben említett farkastörvények szorításán a tevékenységével egy kicsit is enyhíteni tud a jövőben, az többet tesz bármilyen politikai vagy társadalmi szólamnál, pártnál és szervezetnél.