Fákról versel(ő)

Fákról versel(ő)

Igazi anyai mosollyal fogad a kishegyesi otthonában, hiszen Molnár Krekity Olga annyit foglalkozott már a gyerekekkel, hogy minden mimikájában, mosolyráncában ott van a biztatás és a gondoskodni vágyás. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség az idén Magyar Életfa díjjal tüntette ki a többszörösen díjazott versmondót, versfelkészítőt, nyugalmazott újságírót, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének alapítóját és tiszteletbeli elnökét.

* Mikor döntötte el, hogy szavalni kezd, és ezáltal népszerűsíti a költészetet? 

— Sokáig fel sem merült bennem a gondolat, hogy versmondó leszek. Elsődlegesen a könyvekbe lettem szerelmes. Nagycsaládból származom, az öt lány közül én voltam a legfiatalabb. Noha még nem tudtam olvasni, mégis állandóan a testvéreim könyveit bújtam, beszívtam az illatukat, csodáltam a betűket. Édesanyám a Március 8-a Harisnyagyárban dolgozott, és mivel tudott a szenvedélyemről, halomra vásárolta a köteteket a be-betérő könyvárusoktól, de ekkor már egykori tanítónőmtől, a megboldogult Szalai Máriától is kaptam meséskönyveket a kitűnő tanulmányi eredményeimért. Voltaképpen ő szerettette meg velem az olvasást az ábécé tanítása közben, mert egy kisegér napi kalandjait elbeszélve vezetett be bennünket a betűk csodálatos világába. Így gyakoroltuk a tollbamondást is. Az ötödik osztályt már a városban, az Ivan Goran Kovačić-iskolában kezdtem (az előző négy osztályt a kisbajmoki kombinált elemi iskolában végeztem). Tanáraim itt tovább fejlesztették a képességeimet, így lettem például a Jó Pajtás kistudósítója, és ekkor kezdtem el verset mondani is. Ennek egy érdekes története van: A zenetanárom kiállított énekelni, de mivel nem volt gyakori vendég odahaza az énekszó, és visszahúzódó, szégyenlős gyerek is voltam, egy hang sem jött ki a torkomon. Elpityeredtem. No, jó, akkor mondjon el egy verset, nyugtázta lázadásomat Pinkava tanár úr. József Attila Altatóját szavaltam el. A tanár felfigyelt a különleges alt hangszínemre, és azt mondta, hogy belőlem ugyan sosem lesz kórustag, de szavaló igen. A gimnáziumban tanultam meg verset elemezni, ezt a tudásomat pedig az újvidéki Magyar Tanszéken tovább pallérozták, ám édesanyám korai halála közbeszólt… Csak a versek révén tudtam kiheverni elvesztését. Ekkor lettem állandó tagja a Csáth Géza Művészetbaráti Körnek, ahol rendszeresen felléptem. A versmondás lelki terápia volt számomra.

* Honnan jött az a késztetés, hogy átadja a tudását a gyerekeknek?

— Horváth Mátyás tanár úrnak köszönhetően másodéves egyetemista hallgatóként elkezdtem magyartanárként dolgozni a Testvériség-Egység Általános Középiskolában, ahol voltak versszerető gyerekek, én pedig elkezdtem őket tanítani, irodalmi esteket rendezni.

* Majd következett a Hét Nap hetilap.

— A KMV-n első helyezést értem el a riportommal, és Orosz Ibolya készített velem interjút ennek kapcsán, Brenner János főszerkesztőtől pedig kaptam egy ajánlatot, hogy tiszteletdíjasként dolgozhatok a lapnál. Igent mondtam a felkérésre. 1980-ban vettek fel. Nem tudnék választani, hogy a versmondást, a tanítást vagy az újságírást szeretem-e legjobban, mert valahogy mindet együtt. Mindig azt a lehetőséget kerestem, ahol ezeket ötvözhetem. 

* Huszonöt évvel ezelőtt megalapította a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületét. 

— A Hét Nap támogatása és kollégáim toleranciája nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Az egyesület megalapítására azért volt szükség, hogy eljuthassunk a különféle külföldi versenyekre, így például Romániába, Magyarországra. Az anyaországban sajnos nemigen tudtak rólunk. Keserűen tapasztaltuk ezt többször is. ’94-ben létrehoztuk hát a vajdasági egyesületet, hogy hangot adjunk magunkról, és azt gondolom, hogy ez volt a legjobb ötlet, melyet valaha kitaláltam. Ki sem tudom számolni, hogy huszonöt év alatt hány gyerek fordult meg a nyári és a téli táborainkban, illetve ezekből hány versmondó, színész, tanár vagy televíziós bemondó lett. Büszke vagyok arra, hogy a legínségesebb időkben is fenn tudtuk tartani az egyesületet. Egészségügyi problémák miatt 2003-ban átadtam a stafétabotot azoknak a fiataloknak, akiket mi neveltünk ki. Azóta ők vezetik az egyesületet új lendülettel, ötletekkel gazdagítva. Jómagam pedig versfelkészítő tanár lettem. Nagyon jó gyerekekkel dolgozni, sok szeretetet kapok tőlük, én meg sok figyelmet, időt és energiát szentelek nekik. Már többször elhatároztam, hogy pihenek egy kicsit, csak és kizárólag nagymama leszek, de az élet valahogy mindig úgy rendezi, hogy nem tudom megkerülni ezt a munkát. Jelenleg a topolyai Aurora Beszédművészeti Műhely vezetését bízták rám. Nem vagyok sikerorientált ember, és a gyerekeknek is azt tanítom, hogy nem a helyezésért veszünk részt egy-egy versenyen. A siker az legyen, hogy ha úgy tudják előadni a verset, ahogy az bennük megfogan. Ha üzenni tudnak vele valamit önmagukról. A versmondás fokozatos tanulás és megvilágosodás. Izgalmas látni, kinél hogyan zajlik ez le, hogy miből lesz a cserebogár.

* Azt szokták mondani, hogy jó, ha egy kicsit lámpalázas az előadó. Ezzel egyetért?

— Abszolút. Kell hogy dolgozzon az adrenalin. Ha valamit szeretsz, akkor azt félted és óvod is, nemde? Egy kis belső bizsergés csak jót tesz, és ha az első, második mondat után megfeledkezel a közönségről, csak bűvölsz és bájolsz, hogy szinte táltossá, sámánná válsz, akkor így megszülethetik a katarzis élménye.
 


 

* Ön kinek a műveit mondja legszívesebben?

— Sosem a szerzőt nézem, hanem a szöveget. Nem szeretem azt a posztmodern költészetet, amelyet úgy kell megfejteni, mint egy keresztrejtvényt. Mint minden tanulás, a versmondás is fokozatos és folyamatos munkát igényel. Úgy vélem, hogy a Vajdaságban a versmondónak küldetése volt/van. A költészet és annak tolmácsolása, mint minden művészet, bizonyos értelemben a társadalom bírálata, felülvizsgálata. Ne felejtsük el, hogy amikor a magyar történelem legdrámaibb pillanatai zajlottak, a költők, a színészek az ellenzék oldalán álltak… A polgárháború és a bombázások idején mi is kiálltunk a színpadokra, és verseket mondtunk… Úgy gondolom, a színháznak, a pódiumművészetnek, a versmondásnak sokkal fontosabb szerepe is van, mint csupán a szórakoztatás.

* Motiválják a munkájában a díjak?

— Inkább lekerekítenek valamit. Már a kezdetektől fogva követtem a Magyar Életfa díj történetét vagy mint újságíró, vagy mint fellépő. Mindig csodálattal hallgattam Hajnal Jenő méltatásait s ámulattal néztem Szöllősy Vágó László szervezői buzgóságát. Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb szó, de számomra minden díjazott a maga nemében egy néptanító. Akikre felnéztem, hiszen amatőrként felvállalták azt a küzdelmes munkát, hogy megvalósítsák álmaikat, de nem azért, hogy több pénzhez jussanak, hanem azért, hogy a bőség kosarából — a tudásukból — másoknak is ajándékozzanak, hogy megsokszorozzák az úgynevezett nemzeti kincset. Vágytam arra, hogy egyszer én is a soraikban tudhassam magamat. Az életfáról mint jelképről nem is beszélve, hiszen a fa nekem egy ősi, mitikus szimbólum, mely végigkíséri életünket a születéstől a halálig, a bölcsőtől a fakanálon és a könyvön át a koporsóig. A fa számomra egy szívós, kitartó, eredményes életet jelképez, még akkor is, ha letört egy ága, de sarjadzik tovább. Szeretek köztük élni, beszélnek hozzám, akárcsak a virágok, a fű. Ha valaki faluról elmegy városba, majd vissza falura, az tudja, miről beszélek. Nem adnám ezt oda semmiért cserébe.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink