A koronavírus-járvány kapcsán már láthattuk, hogy egészen kis gyerekeknél is megjelent a biztonságvesztés érzése vagy annak igénye, hogy megküzdjenek a váratlan eseményekkel, a bezártsággal, a veszteségekkel, a nagy változásokkal és leginkább a szorongással. A háborúról többünknek már lehetnek ismeretei. A történelemóra anyaga pedig hirtelen valósággá vált. Még fel sem ocsúdtunk a pandémia okozta szorongásból, máris itt a következő krízis. A rádió és a televízió ezredszer ismétli át, a szülők szinte minden közeli ismerőssel eszmét cserélnek, a világhálón headline-ok, videók és fotók futnak be minden irányból. Egy gyereket sem tudunk elrejteni a hírek elől. Egymás között is sok fél- vagy akár tévinformációra futnak rá. Vagyis elkerülhetetlen, hogy beszéljünk velük a háborúról.

Ilyenkor a háborúról szerzett korábbi ismeretek, képi emlékek, történetek a képzeletükben behívhatnak vagy életre kelthetnek olyan érzéseket is, amelyeket valóságosan nem éltek meg. Szülőként már talán meséltünk nekik a balkáni háborúkról vagy akár a bombázásokkal kapcsolatos emlékeinkről. Most is adjunk alkalmat, teret és időt arra, hogy kérdezhessenek, hogy verbálisan is feldolgozhassuk velük azt a sok információt, amelyet szinte mindenhonnan magukba szívhatnak, ezzel is csökkentve a bennük lévő feszültséget. Figyeljünk rájuk, a gondolataikra, az aggodalmaikra, közben elfogadással és őszintén válaszoljuk meg az általuk feltett kérdéseket. Biztosítsuk őket arról, hogy minden esetben fordulhatnak hozzánk.

Most is, mint a járvány kapcsán, életkoruknak megfelelően tájékoztassuk őket. A mondandónkat saját szavainkkal fogalmazzuk meg, számukra érthetően és egyszerűen. Ne akkor hallgassuk vagy nézzük a híreket, amikor a gyerekek jelen vannak. Ne illusztráljuk videókkal és képekkel a történéseket, hiszen azok túlságosan felkavaróak lehetnek számukra. Emellett elengedhetetlen, hogy mi magunk is a megfelelő forrásból figyeljük, kövessük az eseményeket, és legalább valamennyire tájékozottak legyünk. A háború sohasem lehet jó, ezért a felek minősítése helyett inkább magát az eseményt ítéljük el.

A kamaszokkal már nézhetünk közösen híradót, melyet azután meg is beszélhetünk. A kisebb gyermekeknél a tömör információk mellett nagyon fontos, hogy szavaink, mondandónk biztonságot árasszanak számukra. Érzéseinket is megfogalmazhatjuk, ami őket is arra tanítja, hogy minden érzésnek lehet tere, és hogy ne fojtsák el őket. Ám egy szorongó szülő könnyen kelthet szorongást gyermekében. Ezért először nekünk kell ezt feldolgoznunk. Különösen akkor, ha ehhez korábban valami traumatikus élmény is kapcsolódott, esetleg flashbackekkel küzdünk.

Engedjük meg, hogy a gyerekek rajzban és játékban is feldolgozzák a velük történteket — ne ijedjünk meg az agresszív tartalmaktól sem, sőt adjunk teret nekik ott, ahol ez senkiben sem okozhat kárt. Egyszerűen csak legyünk mellettük. Megjelenhetnek a háborúval kapcsolatos rémálmok is, aminek kapcsán sokszor a szerettek elvesztése okozhatja a legnagyobb félelmet. Beszéljünk erről, ne ijedjünk meg ezektől a témáktól, sőt fogadjuk el, hogy a gyerek kész erről beszélni, és igénye is van rá. Aggodalomra talán az adhat okot, ha a gyerek csak ezzel foglalkozik, vagyis folyamatosan erről beszél, és érezhetően, észlelhetően szorong.

Ragaszkodjunk a már jól bevált napi rutinokhoz a magunk és a gyermekünk életében is, mert ez már önmagában biztonságot nyújt. Vagyis ne nézzünk híreket például vacsora közben, és ne szakítsunk félbe egy bensőséges beszélgetést egy érdekesnek tűnő hír hallatán. A három év alatti gyermeket ne büntessük az esetleges szélsőséges érzelmei miatt — ha ilyen megtörténne, inkább megértéssel és öleléssel forduljunk felé. Kis- és középső csoportos gyerekeknél még jelen lehet a mágikus gondolkodás, és a háborúból annyit érthetnek meg, hogy akár a szüleikkel is történhet valami. Az iskolás gyerekeknél már sokkal inkább jelen van a racionális gondolkodás, és a halál témájával is jobban foglalkoznak. A harvardi tájékoztató anyagban megszólaló szakemberek szerint a kilenc-tíz éves gyerekek már elég érettek ahhoz, hogy ugyanúgy aggódjanak egy háború miatt, mint a szülők. Tisztázhatjuk velük a részleteket, és ha a kérdéseik meghaladják ismereteinket, együtt nézzünk utána a pontos válaszoknak. Emellett pedig a legfőbb feladatunk most megnyugtatni a gyerekeket, mellettük lenni, csökkenteni a félelmüket — leginkább beszélgetéssel, az érzések tiszta kommunikációjával és játékkal.

Kim John Payne amerikai gyermekpszichológus, akit már korábban is emlegettem, az egyszerűbb gyermekkor szemléletének megalkotója négy fontos pillért fogalmazott meg a gyermekek lelki jólétének támogatása érdekében, s ezek között a felnőttvilág kiszűrése is szerepel. Mivel mi vagyunk a felnőttek, a mi személyiségünk érettebb a gyermekekénél, azaz nekünk kell feldolgozhatóbbá tennünk számukra a világ történéseit. Egy gyermek számára sokkal jobb, ha az otthona biztonságában a szülei mondják el neki a híreket, és utána van lehetősége kérdezni, mint ha a külvilágból származó félinformációkból értesülne. Másrészt a gyereket „túltölthetik” a hírek, ami akár olyan viselkedéshez is vezetheti, amelyről azt hittük, már régen maga mögött hagyta.

Akut stresszreakcióról akkor beszélünk, amikor a személy olyan eseményt élt át, vagy olyannak volt tanúja, amelyben valóságos vagy fenyegető haláleset, súlyos sérülés vagy a saját, illetve mások testi épségének veszélyeztetettsége valósult meg. Ilyenkor megjelenhet a félelem, a szorongás, a bénultság érzése vagy akár a tudat és/vagy a figyelem beszűkülése, részleges vagy teljes emlékezetkiesés, nehézkes tájékozódás. Ezek a tünetek leginkább a traumát követő néhány napon, héten át maradnak fenn.

Az együtt töltött minőségi idő, a közelség, az elfogadás és a figyelem elengedhetetlen a mindennapokból, most azonban hatványozottan fontossá válhat a még korábbról is nyugtalan lélek számára.