Etettünk!

Etettünk!

Ki hitte volna, hogy az idén még fog esni a hó?! Pedig esik! Tömör, nagy pelyhekben. A kutyám a házából csak enni jár ki, nem úgy, mint a szomszédék arany retrivere, mely szinte fürdik a hóesésben. Könnyen teszi, hiszen hosszú szőrének köszönhetően ő most van igazán elemében.

Amikor megcsörren a telefon, abbahagyom a révedezést, és kíváncsian szólok a kagylóba. Norbi barátom az Pestről, boldogan újságolja, hogy letette a vadászvizsgát. Nemsokára jöhet velem vadászni, mondja!

— No-no! — mondom én. — Előbb etetni gyere velem, ismerd meg a határt, lássál vadat, aztán gyere vadászni.
Tudom, a tyúkszemére léptem, Norbi ugyanis rettenetesen utál gyalogolni. Ha tehetné, a vécére is autóval menne. A vadászat pedig nem ilyen. Ott igenis gyalogolni illik, mert csak akkor lehet meglátni a nyomokat, melyeket a vad maga után hagy. Nagy ímmel-ámmal beleegyezett, szombaton jön velem etetni.

Teleraktam a hátizsákot morzsolt kukoricával, zabbal, a szánkóra felkötöttünk két bála hereszénát, és nekiindultunk a határnak. Gonosz módon barátom nyakába akasztottam a legnagyobb távcsövemet, meg a vizes kulacsot is csordultig töltöttem. A szánkót már együtt húztuk, bár én egy kicsit kevesebb erővel, mint ő. Csikorgott a hó a lábunk alatt, de a legnagyobb hasznát mégsem a csizmáknak vettük, hanem a napszemüvegeknek. Városi barátom eleinte még kedélyesen beszélgetett, aztán egyre halkabb lett, míg végül csak a fújtatását lehetett hallani. De azt nagyon. Körülbelül olyan volt, mint a Shrek című rajzfilmben a szamár, csak akkor szólt, amikor azt kérdezte: Ott vagyunk már? Igazából ott is lehettünk volna, ha nem a hosszabb úton vezetem, de gondoltam, dolgozzon már meg a vadászat élményéért. Igaz, eközben én is egyre jobban elfáradtam, de a világért sem mutattam ki! Cipeltük a hátitáskákat, húztuk a szánkón a szénát, és büszkék voltunk vadász mivoltunkra. Így értünk az első etetőhöz. Beleszórtuk a vályúba a kukorica egy részét, megraktuk a jászolt szénával, és leültünk szusszanni egyet.

Közben a nap is erősebben kezdte szórni sugarait, úgyhogy lemelegedett rólunk a kabát, most az került a hátizsákba. Így indultunk tovább. A másik etető az erdőben volt, ott már nehezebben haladtunk, mert az ágak belénk akadtak, a szánkó pedig a kidőlt rönkökbe. Már jócskán benn jártunk, amikor felfedeztük egy vaddisznó éjjeli fekhelyét. Norbi eleinte hitetlenkedett, de az erős disznószag végül csak meggyőzte, hogy az bizony az, amit mondok.

Láttam rajta, hogy kérdezne, de mégsem teszi. Így aztán én kezdtem el beszélni, kis cseppekben adagolva a mérget:

— Remélem, nem kan disznó volt, mert ha belelépünk a vizeletébe, magunkkal vihetjük a szagot egy másik kan disznó területére, az meg mivel rosszul lát, pusztán az orrára támaszkodva azt hiheti, konkurenciával van dolga, és akár meg is zavarhat bennünket. Akkor pedig nagy futás lesz, hacsak nem mászunk fel az akácfákra. Jobb lesz mielőbb kirakni az élelmet, és hazaindulni. Barátom erre csak a fejét csóválta, és elkezdett gyorsabban menni! Nemsokára megérkeztünk a másik etetőhöz is, majd a rövidebb úton ballagtunk haza. Ekkor dudáltak ránk a rendőrök, akik éppen arra járőröztek. Most először örültem nekik. Fel is vettek bennünket, és elvittek a faluig. Az igazi etetés azonban csak ezután kezdődött! Az asszonyok etettek bennünket! A barátom is, én is jól belaktunk abált szalonnából zöld almával, friss, meleg péki kenyérrel. Szép nap volt, csak Norbi etette a fenével a sok gyaloglást meg a lóbálódzó távcsövet! Ui.: Norbi azóta nem akar jönni etetni. Nem is értem, miért...

Címkék: vadászpapa
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lesben rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Etettünk!
Lesben
  • (Vadászpapa)
  • 2015.05.06.
  • LXX. évfolyam 18. szám
Etettünk!
Lesben
  • (Vadászpapa)
  • 2015.04.29.
  • LXX. évfolyam 17. szám
Facebook

Támogatóink