Eszmefuttatás egy soha — véglegesen — le nem zárt témáról

Eszmefuttatás egy soha — véglegesen — le nem zárt témáról

A Hét Nap főszerkesztője megkért, hogy a tisztelt olvasókkal osszam meg gondolataimat a címben megadott témáról. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy vállalkozzam-e erre a feladatra. A végén csak rászántam magam.

Amióta itt dolgozom, Bánátban, a Nagybecskereki egyházmegyében, nagyon sokszor találkoztam ezzel a témával, de inkább a szerb államapparátus és az ortodox egyház viszonyával kapcsolatban. Katolikus nemzeti kisebbségiként nem nagyon szoktam nyilatkozni erről a témáról. Van, aki megteszi ezt helyettem is. De most a Hét Nap főszerkesztőjének megtisztelő kérésére én magam is örömmel megteszem.

A kommunista világban nőttem fel, amikor is a politika szigorúan „szektás” tevékenységnek számított. Hogy mit is értek a „szektás” kifejezésen? Azt, hogy csak a „kiválasztottak” foglalkozhattak vele, és csak úgy, ahogy a „szektában” levők azt jónak látták. Ha nem feleltél meg, elveszíthetted a párttagkönyvet és még sok mindent, ami azzal együtt járt. A katolikus egyház vigyázott arra, legalábbis a mai Szerbia szép tájain (Jugoszlávia bizonyos részein kevésbé), hogy még távolról se keltse azt a benyomást, hogy „politizál”.

A jugoszláviai tapasztalatok után nagyon meglepődtem, amikor egyetemi tanulmányaim alatt Lengyelországban olyan dolgokról hallottam a templomokban, amelyek kimondásáért nálunk sok pap és püspök biztosan útlevél nélkül maradt volna (mert ez volt az egyik bevett szokása az akkori államapparátusnak, ha valakit büntetni akart). A lengyel keresztények igenis harcoltak a társadalmi igazságosságért, a szegénység ellen, egy szolidáris alapokon nyugvó világért, melynek központjában az ember áll. Nem is csoda, hogy az első szabad szakszervezetüket Szolidaritásnak nevezték el. Ez a csoportosulás a katolikus egyház szociális tanítását volt hivatott megvalósítani.

Érdekes, hogy a Szolidaritás vezetői között nem volt sem pap, sem püspök, és mégis katolikusnak, kereszténynek vallották magukat. Sok tanácsadójuk pedig az akkori kommunista rezsim értelmezése szerint liberális-reakciós körökből származott. Ők a szabadság gondolatát látták megvalósulni a szabad szakszervezetben. A program nagyon egyszerű volt: tisztelni kell a munkát, a munkásokat és a jogaikat, hogy ne csak állami vállalatokban dolgozhassanak aprópénzért, miközben a munkájuk nyereségét egy kis réteg élvezi csupán.

Olaszországi tapasztalataim ugyancsak érdekesek voltak ezen a téren: az országot az első római tartózkodásom alatt a Kereszténydemokrácia Pártja vezette. A párt elnöke hosszú éveken át Giulio Andreotti volt (nagy katolikus), akit háromszor választottak meg miniszterelnöknek is, de ettől függetlenül az országban virágzott a maffia, a korrupció pedig felemésztette az államháztartás nagy részét. Külön élmény volt számomra megtapasztalni, hogy a híres Enrico Berlinguer, aki 1972 és 1984 között vezette az Olasz Kommunista Pártot (ma már a párt valójában nem is létezik), vasárnap elvitte a feleségét a templomba, és mialatt az asszony részt vett a szentmisén, ő „bevágott” egy jó tejfeles kiflit kapucsínóval. Utána pedig hazavitte az asszonyt, hogy együtt ebédeljenek meg családi körben. Az Egyház és a politika valahogy mindig is meg voltak egymás mellett, attól függően, hogy mit akartak elérni, megvalósítani.

A Fülöp-szigeteken azt tapasztaltam meg, hogy az Egyház hihetetlen befolyással bír a társadalmi életben, a politikai részében is, ha találkozik a nép akaratával és igazságérzetével. Ferdinand Marcos elnököt 1986-ban valójában egy békés néptömeg zavarta el a szigetekről, miután nem tudta már elviselni kedves feleségének, Imeldának a 6001. pár cipő megvásárlását. (Ez nem vicc: amikor az új kormány átvette a hatalmat, az elnöki palotában 6000 pár cipőt találtak, melyet soha senki nem használt.) A békés néptömeget imádkozó katolikusok vezették, az Egyház tagjai: világiak, szerzetesek, papok, gyerekek.

De ugyancsak ott éltem meg, hogy amikor a helyi katolikus püspöki konferencia egy elnökválasztás előtt név szerint támogatott egy jelöltet, és arra kérte a katolikusokat (a lakosság 87%-a), hogy rá szavazzanak, akkor a nép kétharmados többséggel választotta meg a másik jelöltet, akit a katolikus püspökök nem támogattak. Az emberek nem mindig fogadják el, ha valaki buta tömegnek nézi őket. Legalábbis a Fülöp-szigeteken.

Ausztria az az ország, ahol eddigi felnőttkorom leghosszabb idejét töltöttem el. Ez a periódus számomra egy valódi jogállam megélése, de egyúttal az erőszakos demagógia korszaka is volt. Akkoriban történt meg, hogy a néhány évvel ezelőtt elhunyt Jörg Haider pártja, a Szabadság Párt populizmussal és félelem-gyűlölet kampány segítségével az önmagát kereszténynek nevező Néppárttal kormányt alakított. Viszont az Egyház és a politika kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát egy másik területen éltem meg: nagy felfedezés volt számomra a civil társadalom működése. Keresztények, nem keresztények, ateisták, konzervatívok és liberálisok találtak olyan témákat, amelyek a közjót védték, támogatták, segítették. Ilyen volt a környezetvédelemmel kapcsolatos kihívások kezelése, illetve a polgárok mozgósítása ennek érdekében.

Harmincegy év világjárás után hazajöttem. Az ország más lett, a neve is, a nagysága is (vagy kisebbsége, ki hogyan látja), az összetétele is, de bizonyos dolgok nem változtak. Ezt igen gyorsan észrevettem, hiszen mint püspök, ha nem is vagyok közszereplő, elég sokat forgok a közéletben. A demokrácia betört ezekre a tájakra is, láthatom ezt a rengeteg párt működésén. Amikor elmentem Jugoszláviából, csak egy párt volt, a fentebb emlegetett „szekta”, most viszont sok van. Ezt jónak találom, mert az emberek, ha komolyan veszik a politikai életet, különböző pártok közül választhatnak. Ez a XX. század közepétől mindenképpen hozzátartozik a katolikus tanításhoz.

Egy kérdés azonban, legalábbis ami a katolikus egyházat illeti, szerintem nem nagyon változott: politizálhat-e ez a kis katolikus közösség, és ha igen, milyen alapon? Milyen kérdésekben? Ezt azért mondom, mert az egyik vezető bánsági szerb politikus tavaly azzal vádolt meg, hogy „politizálok”, miközben én csak a nagybecskereki társadalmi, szociális, vallási helyzetről nyilatkoztam. Pontosabban: nem helyeseltem, hogy a főtér rendezésére több százmillió dinárt költenek, miközben hatalmas a munkanélküliség és a szegénység a városban. És ami még fontosabb volt számomra: a főtér átrendezésével megakadályozták a katolikus híveknek, hogy motoros járművekkel is el tudjanak jutni a székesegyházba. Mi több: a püspökség megközelíthetőségét és ezáltal a munkáját is sokkal nehezebbé tették.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy nagyon fontos az Egyház fogalmát nemcsak a „papokra, püspökökre és pápára” érteni, hanem minden megkeresztelt emberre. Minden megkeresztelt ember feladata lenne, hogy az evangélium fényében és segítségével válaszoljon kora kihívásaira, nehézségeire a közös jó megvalósítása érdekében. Mert valójában itt találkozunk mindannyian: az egyház, a politika és minden ember. Egy olyan társadalmat akarunk felépíteni (legalábbis remélem), ahol minden ember békében élhet, szabadon valósíthatja meg emberi jogait, és nem kell rettegnie, hogy ezért megtorlás éri.

Róma püspökét, Ferenc pápát elég sok európai és észak-amerikai katolikus nem nagyon támogatja vagy fogadja el, mert ő „más”. Máshonnét jön, és másképpen éli meg a hitét, az Egyházat. De ennek köszönhetjük, hogy több mint ötven év után Kuba és az Amerikai Egyesült Államok újból felélesztették a diplomáciai kapcsolatukat, illetve hogy Kolumbiában harminc év polgárháború után az emberek arra készülnek, hogy jövőre, a pápa látogatása alatt végre aláírják a végleges fegyverletételt.

Valaki erre azt mondhatja: de ő nem érti a mi világunkat, az európai keresztény gyökereket meg a sajátos kultúránkat. Erre csak egy kérdésem van: mi, európaiak, majd az észak-amerikaiak, akik csaknem 1800 évig vezettük a katolikus egyházat és a világpolitikát, értjük, hogy mi történt, mi történik más kontinenseken?

Befejezésül szeretném idézni XVI. Benedek pápa szavait, melyek Brazíliában hangzottak el 2007-ben. Az egyházfő szerint minden helyzetben „az igazságos struktúrákat az alapértékek fényénél kell megkeresni és kidolgozni teljes politikai, gazdasági, szociális elkötelezettséggel… A különböző kulturális és politikai helyzetekben, valamint a világtörténelem és a technika folyamatos változásai közepette racionális módon kell keresni a megfelelő válaszokat, s kell megteremteni az egyetértést a megfelelő struktúrákról.

Ez a politikai munka nem tartozik közvetlenül az Egyház illetékességi körébe. Ha az Egyház elkezdene átalakulni közvetlen politikai szereplővé, már nem szolgálná a szegények és az igazságosság javát, hanem ártana nekik, mert elveszítené függetlenségét és erkölcsi tekintélyét azáltal, hogy egyetlen politikai úttal és a részleges álláspontok egyikével azonosul. Az Egyház az igazságosság és a szegények szószólója, éppen azért, mert nem azonosítja magát sem politikusokkal, sem pártérdekekkel. Csak ilyen függetlenségben taníthatja a maga kritériumait és a romolhatatlan értékeket, vezetheti az emberek lelkiismeretét és ajánlhat föl olyan életmintát, mely meghaladja a politika kereteit.”

(Részlet XVI. Benedek pápa beszédéből, mely a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának megnyitóülésén, az aparecidai kegyhely konferenciatermében hangzott el 2007. május 13-án.)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Eszmefuttatás egy soha — véglegesen — le nem zárt témáról
  • Miskolczi József
  • 2016.08.15.
  • LXXI. évfolyam 32. szám
Facebook

Támogatóink