És erről miért hallgatunk? / Azt álmodtam, hogy élni öröm

És erről miért hallgatunk? / Azt álmodtam, hogy élni öröm

Az emberi jogok nemzetközi napja alkalmából középiskolásoknak meghirdetett irodalmi pályázat javasolt címei. A legjobb magyar nyelvű pályamunkák szerzői: Tóth Ugyonka Krisztina, Szeles Réka és Úri Szűcs Luca. A pályázatot Szabadka város polgári jogvédője írta ki. Olvasd el a három díjnyertes magyar nyelvű alkotást:

Tóth Ugyonka Krisztina (Svetozar Marković Gimnázium)
És erről miért hallgatunk?
 
Jogom van a boldogsághoz –
Kiáltottam az üres jägeres üvegnek, mielőtt a falhoz vágtam volna.
Persze ez nem igaz: sosem iszom.
Nyilvánosan.
 
De jogom azért még van,
Nem csak a boldogsághoz, de még egy csomó máshoz.
Rákerestem neten és böngésztem az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (persze csak a leegyszerűsített változatot, hogy az ilyen egyszerű – de nagyszerű – emberek is megértsék, mint én).
Ez kimondja, hogy jogom van például ahhoz, hogy szabad és másokkal egyenlő legyek.
Persze mindig van szabadabb, meg egyenlőbb.
Szerintük nincs megkülönböztetés,
De mégis hogyan különböztessem meg, hogy apám, a fiúm (aki amúgy nem létezik) vagy épp az iskolaigazgató megkülönböztet-e!?
Jogom van az életre:
De vajon mit mondana erre egy magzat, akit elvetéltek, mert az anyjának épp nem volt kedvére?
Nincs kínzás, meg rabszolgaság:
De mindig lesznek olyan basák, aki majd csak azért ba... ver át, hogy te szenvedj, hogy téged irányítson, hogy neki egy kanállal több leves jusson, hogy a narcisztikus személyisége megnyugodjon és megbizonyosodjon arról, hogy az IQ tesztje helyett a számlájára kerül majd jó pár nulla.
Van jogunk akárhova is megyünk, meg a törvény előtt mindenki egyenlő:
De mit tegyen a határt illegálisan átkelő, akit a határt felügyelő csak úgy agyonlő!?
A jogokat a törvény védi, a rendőrnek meg nincs joga jogtalanul letartóztatni.
Várjunk... Szóval most akkor neki arra van joga, hogy nincs joga?
 
Aztán mint diák szintén vannak jogaim:
Például a minőségi oktatásra:
De az vajon minőségi,
Ha a németet egy közgazdász az aki visszakéri?
Jogom van az egyenlő bánásmódra:
De ha a tanár egy vita után nem áll velem szóba, akkor megint lesz egyenlő és egyenlőbb? A jegyemről meg majd az osztályvizsga lesz az ami dönt?
Jogom van a szabadidőre:
Ám ha a tanár bejön már szünetben és csak csengetés után hagyja el a termet, akkor a diák mikor mégis pihenhet?
Jogom van a véleményem kinyilvánítására:
De mikor haragudhatok én meg, ha az ellenőrzőre a tanár egy előzőleg nem gyakorolt példát felad, mondván a megoldást találd ki magad. Ha tudod.
Ja, persze. Megharagudhatok, de elérni vele sokat nem fogok. Max annyit, hogy a tanár „visszaharagszik”, aztán én várhatok újra az egyenlő bánásmódra…
Jogom van a kérdésfeltevésre:
A tanár mégis undorodva néz félre, valahányszor azt látja, hogy fent a diák karja. Mert egyszerűen nem akarja, hogy megzavarja, az órát, melyet ő tartani próbált.
Van továbbá jogom az osztályfőnökhöz, sőt az igazgatóhoz fordulni, ha sérelem ért:
Aztán ha ezért a már előbb emlegetett tanár nem áll velem szóba, akkor nem számíthatok túl sok jóra.
Jogom van osztály- sőt diákparlamenti elnökjelöltnek lenni, de egy szerb parlamentben magyarként én mégis mit tudok tenni?
 
Szóval igen. Jogom az van. Látszólag, elméletben.
Viszont hogy ezt kamatoztathassam valószínűleg lehetetlen.
Mert felszólalni mégis ki mer majd,
Hogy amit nekünk tanítanak az csak fölös sallang?
Elvégre hiába tudom a másodfokú egyenlet megoldó képletét,
Vagy az egysejtűek eredetét.
Feleségül ezek nem fognak venni,
A gyerekeimet sem fogják felnevelni,
Számlát nem fizetnek helyettem
Én meg örüljek, hogy jee szabadkai értelmiségi lettem.
Vagyis jelen esetemben inkább pesti,
Mert tanulni itthon, magyarul, azt amit én akarok, úgy ahogy én akarom nem fogok tudni.
 
Persze azért tanárnak sem könnyű lenni
A diákok elvárásának megfelelni
De azért azt mutatja, hogy jogom nem sok lehet,
Ha írás közben azon aggódnom kellett,
Hogy mi fog történni,
Ha az írásomat valamelyik említett tanár el fogja olvasni.
Mindenesetre sok jót nem merek remélni.
Valamit mégis kéne tenni,
Hogy diákok merjenek végre merni
A jogaikért harcolni.

Persze a kötelességeket sem kéne elfeledni!

 


Szeles Réka (Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium)

És erről miért hallgatunk?
–Levéltakaró–
 
A Brahman egy nagyon furcsa ember. Hogy voltaképpen mennyire idős, azt nem tudnám megmondani, ugyanis nem változott semmit az évek alatt. Egyszer megöregedett, s azóta semmi. Azt, hogy aggastyán, csupán onnan gondolom, hogy már kisgyermekkoromban is azt pletykálta az utca népe, hogy majd százéves. Ritkán beszél, ha kinyitja száját, akkor inkább morog, vagy kötekedik, mintsem társalog. Cammogva jár, de apró alkatához egyáltalán nem illik ez a stílus. Ha ránézek, egy manó jut eszembe. Személyiségét tekintve inkább egy kobold, de ez már részletkérdés.
 
A Brahmant az utcában senki se szereti, csak én. Ami érthető, az öreg a saját kis világában él, nem kedveli a változásokat, egyedi elképzelése van mindenről. Én is csak azért kedveltem meg az öreget, mert egy napon rájöttem, hogy amióta itt élek, még sose gereblyéztem. Ez egy banális apróság, tudom jól. De itt az ősz. Hazafelé sétálva óhatatlanul szembesülök a levélkapirgáló emberek látványával. Ami eszembe juttatja: még sose kellett foglalkoznom a levélhullással. Ez egy örvendetes tény, de mégiscsak furcsa, hogy ilyen időben az utca szabadon járható. Így egy reggel, ambíciókkal megtelve kiléptem a közre, hogy behozzam a sokévi lemaradást. Korán volt, a leheletem megállt a levegőben, s a tekintetem is megfagyott pár pillanatra. Csörgedeztek a levelek, valaki már bőszen munkálkodott. A Brahman volt az!
 
Nem tudtam megérteni. A Brahman, akit az egész utca kibeszél, akit senki se szeret, minek takarítgat minden ház előtt? Talán szó szerint vette, hogy ki a maga háza táján nem sepreget, másutt ne ossza az észt?
 
Mikor észrevett, rám nézett. De nem egy kedves, öregapós tekintettel, hanem egy amolyan „Mit bámulsz, te kölyök?” ábrázattal. A koboldszerű Brahman, seprűvel a kezében egy mélyről feltörő, megmagyarázhatatlan reakciót váltott ki belőlem. A szemébe néztem és rámosolyogtam. Őszintén, mintha tekintetemmel azt akarnám sugározni: köszönöm.
Ezen nagyon meglepődött. Fél percre abbahagyta a munkát, nem szólt semmit és először láttam azt, hogy képes a mosolyra is. Akkor elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen, mit tudok én az öregről.
 
A Brahmant a keresztnevén sose hívja senki. A Brahman, az Brahman. Amolyan hinduféle, vagy német. Semmiképp se magyar és ez az átlagembernek már elég. Másnak tűnik, így az egyáltalán nem releváns, hogy becses neve Brahman György – ezt is csak a postaládájáról tudom. S ha tisztában is vannak nemzeti identitásával, az se számít, mert ő a közös ellenség, akit kiutálhat az utca, akiről mindig lehet beszélni, aki mindig okolható mindenért. Mert öreg, magányos és gyenge. Kissé zsémbes, ezt elismerem, de mindezek ellenére ő az egyetlen, aki ősszel felsöpri a leveleket.
 
Kedvelem a Brahmant, még akkor is, ha a magántulajdon fogalmával a lehető legminimálisabb szinten sincs tisztában. Kell neki valami? Elveszi. Ha egy metszőollóra van szüksége, bemegy a szomszéd fészerébe és kiveszi. Ezért mindenki gyűlöli, amit eleinte meg is értettem, jelenleg azonban nem látom a problémát. Sose lopott senkitől, csupán átértelmezte a kölcsönzés fogalmát. Tulajdonképpen teljesen igaza van. Neki nincs metszőollója, a Viliéknek van. Ha ők nem használják, miért fáj az nekik, ha a Brahman elveszi egy kis időre? Ha megtartaná, megérteném az utca lázongását, de mindig visszaad mindent. Ha a neki kellő seprű használatban van, megvárja, hogy a Róza letegye, s amint az asszony pihenőt tart,a Brahman nem rest besétálni a kertbe, hogy elvegye az eszközt, amit használat után rögtön vissza is tesz. A Róza nem is tudná, hogy a seprű eltűnt pár percre, ha a szomszéd öregasszony nem mondaná el neki, hogy egy,,lopás” szemtanúja volt. Ami igazán nevetséges, a Margit ugyanúgy bemegy a Rózához a seprűért, de arra senki se szól semmit.
 
Régen sokat bosszankodtam, hogy a ház előtt a Brahman meg a postás vitatkozik, de mostanra megszoktam, s élvezem a komikus jeleneteket. Amik igazából inkább siralmasak, mintsem viccesek. A Brahman egyedül él, nincs neki senkije. A neje meghalt, nem ismertem. A gyerekei külföldön élnek. Az öreg nagyon támogatta a kiköltözésüket, hogy ott majd mennyivel jobb lesz, kamionnal hordják haza a pénzt. Azzal sajnos nem számoltak, hogy a kerítés máshol sincs kolbászból, s azzal, hogy a gyermekei nem ennek az országnak keresnek, nem is tesznek hozzá apjuk nyugdíjához. Ami szörnyű, mert az öreg 18 000 dinárból él. Ezt is csak onnan tudom, hogy a postás egyszer hozzánk dobta be a Brahman leveleit, én meg kíváncsi voltam. El se tudom képzelni, milyen lehet ez. Az összeg felét simán el tudnám verni egy vásárlás alkalmából és akkor ott vagyok, hogy nem fizetek számlákat, nincs gondom az élelmiszerre, nekem ez is kéne, meg az is. Semmit se teszek érte, csupán létezek, mert az Anya és Apa Bank szinte kifogyhatatlan. Ezért kétszer is meggondolom, mire adok ki pénzt, mert úgy neveltek, hogy lehet, hogy ma van és holnap nem lesz. És ha egyszer, hirtelen nem volna egy mély zseb, amibe bele lehet nyúlni, az elviselhetetlen lenne. Ilyenkor megértem a Brahmant. Megértem, hogy úgy gondolta, neki nincs és nem is volt sose igazán, akkor legalább a gyerekeinek legyen.
 
Senki se tudja, hogy ez az ember mennyire jólelkű. Mert külsőleg a Brahman egy gonosz kis törpe, aki mindig zsörtölődik, aki hagyta kivándorolni a gyerekeit, annak ellenére, hogy ő pontosan tudja, milyen az, mikor az embert „idegenként” kezelik. Forog a saját tengelye körül és mégis ő az egyetlen, aki a felszín alá lát. Aki elviszi a Vili törött ásóját, ami teljesen ép, mire visszakerül a tulajdonosához. Az egyetlen, aki megtanulta, hogy mások miatt felesleges bosszankodni, mert azzal neki nem lesz jobb. Aki akkor se hagyná el az utcát, ha körülötte minden égne. Aki tudja magáról, hogy ő György, s ezért nem is akarja bizonygatni milyenségét csak azért, hogy megfeleljen a közösségnek. A Stevo előtt ugyanúgy felseper, mint a mi házunk előtt és mindezek ellenére az utca lakói úgy hiszik, hogy a Brahman halálával semmit se vesztene a világ, hogy a társadalom hulladéka, akinek eltűnését csak akkor vennénk észre, mikor már síri csönd van és hullaszag.
 
Mindezek után, ha a Brahman őszi mosolyára gondolok, úgy érzem, az neki sokkal többet jelentett, mint nekem. Talán valami igazolást kapott arról, hogy látják, a munkája nem hiábavaló. Mert arról sose beszél senki, hogy miért bánunk úgy a környezetünkben élő emberekkel, mintha szemétből lennének. Miért nem tudunk a törekvésre segítséggel válaszolni? Mióta üresek a szavak? A cselekvést mikor váltotta fel a kesergés?
 
Sok mindenre rá akarok jönni. Egy idő után majd beletörődök, hogy az életben mindig több lesz a kérdés, mint a válasz. Ha egyszerre két lábbal szeretnék lépni, orra buknék. Így egyelőre csak egyet kell tényként elfogadnom.

Ma kinéztem az ablakon és csak egy dolgot láttam: a hatalmas levéltakarót.

 


Úri Szűcs Luca (Politechnikai Iskola)

Azt álmodtam, hogy élni öröm
 
„Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vöröslő dombjain az egykori rabszolgák és az egykori rabszolgatartók fiai le tudnak majd ülni a testvériség asztalához.”
(Martin Luther King)
 
A Homo sapiens két alfaja, a Homo sapiens neanderthalensis (Neander-völgyi ember) és a Homo sapiens sapiens (mai ember). Az előbbi a mai tudásunk szerint kb. 25 000 évvel ezelőtt kihalt, az utóbbi lassan haldoklik. Evolúciónk egy kilencven fokos fordulattal cigányútra tévedt. Tudatosan pusztítunk és ölünk, tudatosan butítjuk magunkat, tudatosan választunk rossz vezetőket. Ez által a tudatosság fogalma is elferdült az idők során, a szóé melynek szinonimája az öntudat, az önismeret. Ezek az emberi tulajdonságok kivesztek belőlünk, helyét átvette egy tátongó lyuk és az elidegenedés mindenkitől s magunktól.
 
  A mai emberről nehezen írható le a társadalom iránti vágy, a verbális társalgás vagy akár a gondolkodás maga. Idegenek vagyunk. Kívülállóként járunk egy olyan világban, melynek mi is része vagyunk. Vakon sétálunk el egymás mellett tekintetet nem tűrve, távolságot tartunk mindenkivel és mindenhol, a bőr a bőrhöz való érintkezése már túl ritka. Már nem Ollókezű Edvárd és a rút kiskacsa vagyunk, mi rég beolvadtunk a társadalom egyengetett mocsarába. A technikai forradalmak népességrobbanást idéztek elő, ezáltal a fogyasztói társadalom igényei is megtöbbszöröződtek. Ma már nem csak tömeggyártott bútorokat, ruhákat vagy ételeket gyártunk, hanem személyiséget is. A világ pszichológusai személyiségjegyeinket könnyen meghatározható kategóriákba sorolták, fejleszthetetlenné, jelentéktelenné téve minket. Egy megalkotott világban élünk, melyet egyesek és nullák alkotnak. A közösségi oldalak algoritmusai olyan erősek és olyan sokat tudnak rólunk, hogy csak azt mutatják, ami biztosan a kedvünkre lesz, észre sem véve, hogy nap mint nap saját tükörképünkkel töltjük a legtöbb időnk. A média az egyén látszatát kelti, egy más, egy új élet, életforma lehetőségét. A média szeret minket, összeköt, felköszönt a születésnapunkon, köszön reggel és este, emlékeztet fontos eseményekre, felidézi emlékeinket… Hús-vér társainkat algoritmusokra cseréltünk, mely mindenki zsebében és otthonában ott él.
 
Általános iskolában hobbikról tanultunk, elfoglaltságokról melyeket az ember szívesen végez tanulás és lélekápolás céljából. Ezek mára feleslegesnek, sőt bűnnek tűnhetnek, mert nem szerepelnek a napi teendőink közt. Nem kívánjuk már az önfejlődést, a tanulást, a TUDÁST.
 
„Egyszerre rádöbbenek, hogy mindenki éli a maga csendes kis életét és egyedül én vagyok őrült.” ‒ mondta Jack Kerouac. Ő tudta, hogy az őrült jó, az őrült forradalom. Mert az ember fejlődésre, okulásra, benső lélekgyarapodásra született. Ennek szerves része az egyed és a közösség egyensúlya.
 
Nekem is van egy Álmom. Egy Álmom a mai napon, hogy mindenki elég erős lesz majd, mert megértünk egy forradalomra, egy belső harcra, melyet önmagunkért és magunkkal vívunk majd.
 
Balról jobbra: az első díjas Tóth Ugyonka Krisztina, a második díjas Szeles Réka és a harmadik díjas Úri Szűcs Luca. A díjakat december 9-én adták át Szabadkán, az emberi jogok nemzetközi napja alkalmából megtartott ünnepségen (Fotó: Szabó Attila/Hét Nap)
 
 
 
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

És erről miért hallgatunk? / Azt álmodtam, hogy élni öröm
Fiatalok Fiataloknak
  • 2020.05.24.
  • LXXV. évfolyam 21. szám
És erről miért hallgatunk? / Azt álmodtam, hogy élni öröm
Fiatalok Fiataloknak
Facebook

Támogatóink