Érzékszerveinkben a múlt

Érzékszerveinkben a múlt

Fontos megemlékezni és elgondolkodni róla. Fontos megpróbálni átérezni a munka- és haláltáborokba hurcolt zsidó emberek helyzetét, kilátástalanságát és a túlélésbe vetett hitüket. Az emberi kegyetlenség húsba vágó történeteiről emlékeztek meg Topolyán.

1869-ben 481 izraelita lakott Topolyán, ma már csak néhány él a városban. Embertelen és szomorú sorsot kaptak az itt élő zsidók, 1944-ben ugyanis elhurcolták őket Topolyáról Auschwitzba. Ennek állít emléket minden év június első vasárnapján a Memento, az idén volt a 75. évforduló. A katolikus és a zsidó egyházak gyászimáit koszorúzás követi, melyen az idén részt vett a Magyar Tudományos Akadémia egyik főmunkatársa, dr. Bányai Viktória is, aki a zsidó temetők felkutatásával is foglalkozik, illetve Izrael belgrádi konzul hölgye, Noa Levy, aki már második alkalommal volt jelen a megemlékezésen.


Jovana Reljić felvételei
 

Vastag Gazsó Hargita, a Topolya Község Múzeumának vezetője és a Film-Múzeum elnöke mesélt lapunknak a megemlékezés alakulástörténetéről.

— Néhány évvel ezelőtt vettem át a Memento megszervezését, korábban Kocsis Antal helytörténész és csapata vitte véghez a topolyai zsidó temetőben. A megemlékezés mellett elkezdtem ezt a történetet a múzeumba is becsempészni. Ilyenkor a helyiek és az egykori topolyai zsidóságnak a hazalátogató leszármazottjai közösen megemlékeznek a holokauszt áldozatairól, akik nem tértek haza.

A Film-Múzeum Civil Szervezet és Vidaković Lea palicsi filmrendező egy különleges multimediális kiállítással készült az eseményre a Topolya Község Múzeumában.

— Tavaly dolgoztunk először együtt a múzeumban, és akkor tudtam meg, hogy Lea nagymamája túlélte a holokausztot, de két éve elhunyt. Arra gondoltam, hogy Lea talán szívesen elmesélné a saját vizuális nyelvén a nagymamája történetét. Ez így is történt, és nagyon örültem a remek ötleteinek, valójában az egész kiállítás az ő tervei alapján jött létre. Mi szinte csak a teret adtuk az ő elképzeléseihez, és rendkívül tetszik a kiállítói tevékenysége. Jobb esetben egy szál ruhában jöttek haza az emberek, semmijük nem volt, ezért Lea nagymamájának is mindössze néhány dokumentuma volt, melyet akkor kapott, amikor hazaért. A nagymama egyik visszaemlékezéséből az is kiderült, hogy amikor hazaért, megevett tíz darab indiáner süteményt, ezért Lea az érzékszervek felől közelítette meg a tárlatot. Középpontba helyezte azt, hogy mit ettek az emberek Auschwitzban, és mit itthon. Miniatűr formában egy bizonyos anyagból elkészítette a kisfilmeket, melyek vetítése közben Miroslav Jovančić hegedűjátékát hallgatta a közönség. Ezenkívül földet szórtunk a talajra, mely olykor besüppedt alattunk. Nagyon szeretném ezt a vonulatot követni a muzeológiában.

Vidaković Lea nagymamáját és családját Szabadkáról vitték el előbb Bácsalmásra, majd Topolyára, onnan pedig előbb Auschwitzba, majd a braunschweigi táborba.

— A nagymamám a nővérével és az édesapjával tért haza, az édesanyja és a másik testvére nem élte túl a munkatábort. Senkinek nem mesélt a történtekről, ez sohasem volt téma a családban. Spielberg a holokauszt-túlélőket kutatva talált rá a nagymamámra, én pedig a családi emlékek között keresgélve leltem rá az 1994-ben rögzített visszaemlékezésre. Megdöbbentett, amit olvastam, de nem szerettem volna felzaklatni őt a kérdéseimmel, illetve erre nem is nagyon volt lehetőségem, mivel 1992-ben elment Izraelbe, és 2014-ben költözött Palicsra. Az utolsó éveit a fürdővárosban töltötte, két évvel ezelőtt hunyt el. Tudtam, hogy egyszer neki szentelem egy munkámat.

A rendező elmondta, hogy a kisfilmekben azért áll az étel mint a túlélés tárgya a középpontban, mert a nagymamája leírásaiból és a vele készített interjúkból is kiderül, hogy a hosszú és nagy éhezések következtében az élelem volt a legfontosabb gondolat, a legnagyobb hiány. Az éhezés minden mást elhomályosított.

— A kiállításon levetített négy film közül három videó a földre helyezett fadobozokban kerül a nézők szeme elé, és olyan fragmentumokat mutat meg, amelyeken a nagymamám keresztülment, és amelyekkel megpróbált szembenézni, illetve élni az élete végéig. Nem szerettem volna minden ott történt szörnyűséget kimondani, inkább csak rájuk mutattam. A célom egyrészt az elhurcoltakról való megemlékezés volt, másrészt pedig egy személyes történettel szerettem volna bemutatni a zsidók sorsát, hogy egy kicsit közelebb kerüljön az emberekhez ez a téma. Arra törekedtem, hogy egy olyan atmoszférát teremtsek, amely hatással van az érzékszerveinkre. A nagymamám papírjait is kiállítottuk, melyeket a megmenekülésekor kapott itthon — mondta Vidaković.

A tárlat 2019. október 18-áig látható a Topolya Község Múzeumában, és a tervek szerint Szabadkára is ellátogat. A multimedialitásának köszönhetően a fiatalabb generációkra is nagy hatással lehet, hiszen a múzeumoknak egy teljesen új világa tárul a szem elé. Egy-egy ilyen tematikájú múzeumlátogatás akár egy iskolai tanórát is helyettesíthet. Az alkotók bíznak benne, hogy az emberek elgondolkodnak a témáról, és nem hagyják megismétlődni a múltat.

A kiállítás Szerbia Köztársaság Kulturális és Tájékoztatási Minisztériuma, a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, valamint a Szabadkai Zsidó Hitközség támogatásának köszönhetően valósult meg.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Érzékszerveinkben a múlt
Riport
Facebook

Támogatóink