home 2023. december 08., Mária napja
Online előfizetés
Erős mérget használtak
CS. SIMON István
2004.12.15.
LIX. évf. 50. szám

A csókaiak körében gyakran fölmerül a helybeli mezőgazdasági kombinát, korábban mezőgazdasági birtok csődbe jutásának, ellehetetlenülésének az ügye. Vrábel János nyugalmazott agronómussal ezt a témát jártuk körül a minap. Szakavatottnak számít ebben a kérdésben, hiszen ő az egykori birtokon végigjár...

A csókaiak körében gyakran fölmerül a helybeli mezőgazdasági kombinát, korábban mezőgazdasági birtok csődbe jutásának, ellehetetlenülésének az ügye. Vrábel János nyugalmazott agronómussal ezt a témát jártuk körül a minap. Szakavatottnak számít ebben a kérdésben, hiszen ő az egykori birtokon végigjárta a ranglétra minden fokát. Napszámos, gyakornok, intéző és igazgató is volt.
- 1948-ban némi kitérővel Verbászon fejeztem be a mezőgazdasági szakiskolát. Szerbcsernyén kellett volna ugyanis tanulnom, ám mire toronyiránt odagyalogoltam, ott már nagyban folyt a tanítás, nem volt hely a számomra. Szerencsére Verbászon sikerült csatlakoznom. Az ottani sváb iskola meg egy másik iskola, a református parókia, három tanya és ötszáz hold föld állt az abban az időben szerveződött mezőgazdasági iskola rendelkezésére.
Diplomázás után itthon szerettem volna elhelyezkedni, de nem lehetett. Akkor ugyanis az járta, hogy a diplomával a beosztást is kézhez kapták a végzősök. Az én beosztásom a boszniai Kljuè körzetébe szólt. Mezőgazdasági referensként gyalog jártam a vidéket. Ahol rám esteledett, ott megpihentem, istállóban, tornácon, ahol sikerült... Nem fogott a hely, de úgy alakult a helyzetem, hogy a katonaidőmet is ott lent Bileæán (a kemény regulájú Bileken) töltöttem le. A kedvező fordulat 1950 elején köszöntött be számomra, amikor némi kilincselgetés után itthon helyezkedtem el. Visszatérhettem a birtokra, ahol korábban gyakornokoskodtam, méghozzá kiemelt helyen, a macahalmai magnemesítőben, a nagy tudású, ám szerencsétlen sorsú Diestgen Ernő főmérnök irányításával, aki a száműzetés helyett öngyilkosságba menekült a családjával együtt. Mindez kitörölhetetlen emlék maradt a számomra.
Tavaszi szombat délután volt, öt órára befejeztük a munkát, és én elindultam az apostolok lován haza, Csókára. Az egykori Erzsébet telephez érve rádöbbentem, hogy nem adtam le a laboratóriumnak a kulcsát. Visszafordultam, és ahogy illett, átadtam a főmérnök úrnak a kulcsot. Élve akkor láttam utoljára, de nem látszott rajta a végzetes elhatározás. Hétfőn hat órára megérkeztem a beosztásra, de a főmérnök úr nem volt ott. Elmentem a tornácos házához a kulcsért. Hallóztam, zörgettem, de senki sem nyitott ajtót. Benéztem az egyik ablakon, s majd a földbe gyökerezett a lábam: a kisfia és a kislánya moccanástalanul, élettelenül feküdt a heverőn. Kapkodó lélegzettel tudattam a többiekkel a látottakat. Csődület támadt, engem meg betuszkoltak a ,,kinyomott” üvegű ablakon, hogy ajtót nyissak... A főmérnök és a felesége is holtan feküdtek. Erős mérget használtak, mert a gyerekeknek a fogai teljesen szétporladtak tőle. Egy hétre a tragikus esemény után (1945 tavaszán) a minisztériumból már keresték a főmérnök urat, hiszen az ő aláírása, szakértelme minőségi és pontossági garancia volt. De valakinek abban a meredek fordulatban a lába alatt volt. Mivel azonban nem érezte magát bűnösnek, nem akart száműzöttként a határon túlra távozni, ezért inkább családostul örökre eltávozott az árnyékvilágból.
A katonaság után nem Macahalmán, hanem a Réti majorban, majd a román határ melletti György-majorban kaptam munkát, beosztást. Igen rendezett volt még az a major akkor. Lakóhelyem, az intéző tágas lakása, húszméternyire feküdt az országhatártól, közvetlenül az Aranka mellett. Mintegy harminc család élt kint, akkor még kettős konyhán (két család szobái nyíltak egy közös konyhára), amelyeket az ötvenes évek derekáig átalakítottak szoba-konyhás lakásokká. Ugyanakkor két ikerház is épült a majorban. Boltja, kovács- és bognárműhelye is volt a György-majornak, ahol száz fejőstehén, harminc ökör, háromszáz süldő, hatvan ló, később nagy falka birka, hatszáz hektárnyi legelő, ezerkétszáz hektár szántóföld stb. képezte a figyelemre méltó gazdasági erőt. Minderről mára csak az egyre távolabbi emlék maradt. Lakatlan major, lebontott vagy üres ólak tátongnak, s a szántók egy része is parlagon hever.
1975-ig dolgoztam a birtokon (kombinátban), akkor áthelyeztek a szövetkezetbe, később onnan mentem nyugdíjba. Régen jártam a majorokban, de minek is mennék oda? A mintagazdaságnak már a nyoma sem látszik. Szerintem 1963-ban kezdődött el a romlás, akkor számolták fel a magborsótermesztést, majd néhány évvel később a virágmagtermesztés likvidálása kezdődött. A devizát hozó, jövedelmező és sok munkásnak kereseti lehetőséget nyújtó ágazatot minden bizonnyal azért számolták fel, mert már újítani kellett volna a szelektáló és egyéb gépeket. Ezt a nyugati üzletfél el is intézte volna, szaporítóanyagért korszerű gépeket kínált cserébe, de ezt az akkori vezetőség fölényesen elvetette. Fokozatosan leépítették, lezüllesztették a gazdaságot, ahova még hatvan körül lengyelországi, egyiptomi stb. szakemberek jártak szakmai továbbképzésre... Most vajon ki jönne ide? Elkótyavetyélték a tejüzemet, lepusztultak a szeszgyárak, leégett az ecetgyár, a tönk szélére sodródott minden. Vagyis a jól működő egykori mintagazdaság helyére nem a jobb, hanem a sokkal rosszabb került, aminek nagyon keserű a leve.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..