A pszichológusok egy ideje különösen sokat foglalkoznak azzal, hogy mit hagyományoznak át a korábbi generációk az utánuk jövőknek. Mi öröklődik, mi tanulható, min lehet és min nem lehet változtatni? Vannak mondatok, melyeket sokat hallott anyukánk a nagymamánktól, aztán ugyanazt mi édesanyánktól, és ezek hallatán azonnal idegesek leszünk, de néhány év múlva azon kapjuk magunkat, hogy mi is ezeket szajkózzuk. S az jó, ha észrevesszük! Meg ott a mondat: tiszta anyja! – ez sokkal legitimebb volna, ha felnőttkorban hangzana el, nem a bölcső felett.

A következő kérdés: mennyire vagyunk türelmesek az idősekkel? Mit nézünk el nekik, mikor telik be a pohár, ha egy demens nagyszülőre, szülőre kell felügyelni? Mikor fárad bele az ember, még ha teljes szívvel szereti is a másikat? Sokan szembesülnek ezekkel a kérdésekkel, helyzetekkel. Erről szól Némedi Emese előadása is. Hogy a kimondott szónak súlya van. De akkor is, ha az a másik néhány perc után már nem emlékszik rá? Igen, akkor is. Saját magunk számára legalábbis biztosan. Több kérdést is felvet az előadás, a rendezőnő szerzői projektuma, mely három generáció női sorsán át vizsgálja mindezt. Családi történetek elevenednek meg, idősíkok folynak össze, mint a legidősebb szereplőnk, Sárvári Piroska fejében. Aki számára múlt és jelen már nincs olyan távol. Traumák kerülnek felszínre, a nők néha összekapnak, de egymás iránti szeretetük kirántja őket mindenből.

A díszlet egy picit lejtő szoba, szőnyegek futnak le róla, a lecsúszást, az egyensúlyvesztést sugallja, s a különféle idősíkok is szépen megjeleníthetők, elválaszthatók vagy éppen összefonódnak ennek köszönhetően. Két ágy, egy polc és egy lámpa. A Népszínház kamaratermének lépcsőit jól használják a bürokratikus útvesztő, az egyik „saltertől” a másikig való küldözgetés jól ismert, ezért talán viccesen abszurd, de legbelül dühítő jelenetéhez.

Történetünk középpontjában Sárvári Piroska (G. Erdélyi Hermina) áll, aki demenciája miatt lánya, Ildikó (Pámer Csilla) és unokája, Lotti (Dedovity Tomity Dina) szűkös garzonjába költözik. A mindennapi együttélés során felszínre törnek a régi sérelmek, az elfojtott, meg nem beszélt emlékek és a generációkon átívelő mintázatok. A múlt és a jelen folyamatosan egymásba csúszik, a családi emlékezet pedig egyszerre válik bizonytalanná és fájdalmasan ismerőssé.

A három színésznő a játékával még közelebb hozza hozzánk a három női sorsot, mintha már láttunk, tapasztaltunk, éreztünk volna hasonlót. Az emlékekből és a múltbeli alakokból épülő férfiszerepeket Csernik Árpád, Sadiković Marijo és Nyári Ákos játsszák, akik több karaktert is megformálva keltik életre Piroska életének filmkockáit. A látványvilágot Blanka Janó tervezte, dramaturgként Brestyánszki B. Rozália működött közre, a zenét Madarász Péter szerezte. A produkció munkatársai továbbá Kulhanek Edina súgó és Kocsis Valéria ügyelő. Az előadás szövegének írója és a rendező Némedi Emese.

Az Egy vekni kenyér nem kínál egyszerű válaszokat, viszont ritka őszinteséggel beszél az emlékezésről, az öregedésről, az anyák és a lányok kapcsolatáról, valamint arról, hogy a családi történetek akkor is bennünk élnek, amikor már nem tudjuk pontosan, ki mondta őket először.

Fotó: Szabó Róbert