Az akasztás

A nacionalista eufória tetőfokán, amikor — negyedszázada — errefelé is különböző álkatonai és félkatonai alakulatok kószáltak, meneteltek, és igazoltatták lépten-nyomon az embereket, szélsőséges elemek a helyi közösségek egyikében is elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak a „magyar hatalommal”. Szabadkán a polgármestert támadták. Szedett-vedett delegáció jött az új városháza elé, hangosan követelve az éppen ülésező képviselő-testülettől, hogy „adják ki a városelnököt”. Fegyveres egyenruhás alakok is voltak köztük.

Kasza József kiment hozzájuk, megbeszélésre invitálta vezetőiket, miután azok már a zászlórudakat nézegették, kérdezgetve, hogy „melyikre húzzuk fel a polgármestert”.

A megbeszélés végén távoztak.

Kasza József meggyőzte őket, hogy az akasztást el kell halasztani.

Milošević bankárja

A Zöld teremben, a régi városházán tekintélyes szakemberek gyülekeztek, várva a belgrádi bankigazgatót, aki az autópálya építésével kapcsolatos megbeszélésre jött. A több alkalommal is felavatott félautópálya építésének folytatása volt a tét, mely szakaszt egyszer úgy adott át a forgalomnak a rendszer miniszterelnöke (a néhai Mirko Marjanović), hogy: „A Subotić—Feketić autópálya…”

Nos, a fővárosi bankár késett. Majd fél órát vártunk rá, mire betoppant, sután elnézést kérve, mondván: „eltévedt a sofőrje”. Kasza József megkérte, hogy foglaljon helyet, majd így szólt:

— Kicsi falu ez itt, a világ végén, annak, aki Belgrádból jön, nehéz idetalálni…

Az országházi elnöklő

A magyar—magyar megbeszélések és tanácskozások egyikét a Parlament épületében tartották. Felszólalt Kasza József is, de túllépte a megszabott időkeretet. Az ülést vezető politikus durván figyelmeztette erre, felszólítva őt, hogy fejezze be hozzászólását.

— Elnök Úr, én csak nagyon ritkán tudok itt felszólalni, hagyja már, hogy elmondjam, amit akarok. Meg aztán az én őseim is dolgoztak ennek a háznak az építésén! — érkezett a replika, és Kasza József végigmondta a beszédét.

A díszlövések

A fasizmus felett aratott fegyveres győzelem félszázados évfordulója előtt, talán 1995 áprilisának végén katonai küldöttség érkezett a polgármesterhez. A május 9-ei megemlékezés részleteiről tárgyaltak, javasolva, hogy A fasizmus áldozatainak terén a hadsereg díszlövéseket adjon le a koszorúzás után. Kasza József végighallgatta ugyan a díszsortűzzel kapcsolatos fejtegetést, de aztán nekivörösödve vonta kérdőre az egyenruhásokat:

— Uraim, maguknak még nem volt elegük a lövöldözésből?! Tudják meg, hogy amíg én polgármester vagyok, semmiféle lövöldözés nem lesz ebben a városban! Díszsortűz sem!

A tisztek egymásra néztek, mintha egy kicsit magukba szálltak volna, egyikük pedig el is szégyellte magát, idegesen ráncigálta a társa zakóját.

Azt a kerek évfordulót Szabadkán díszsortűz nélkül ünnepelték meg.

Los Angeles polgármestere

A NATO légierejének bombatámadásai idején fokozott veszélyben volt a Szabadkai Rádió. Ugyanabban az épületben működött ugyanis a miloševići propagandagépezet helyi tévéje, uszító műsorait a szemközt álló víztorony tetejéről továbbítva az éterbe. Az ott dolgozó rádiósokat sem kímélte volna egy esetleges légitámadás. A torony ugyanis akár célpont is lehetett volna a pilóták számára.

Az épületből egy interjú után együtt távoztunk Kasza Józseffel, és mondtam neki, hogy az volna a legjobb, ha most már elmennénk innen. Bárhova, csak ne kelljen naponta rettegni.

— Ki áll a helyünkre, ha elmegyünk? Hidd el, nekem is könnyebb volna Los Angeles polgármestereként élni — vágott vissza.

És mindketten maradtunk.

A többnyelvűség

Kasza József mindig érzékenyen reagált, ha nem tartották tiszteletben a nyelvi egyenjogúságot. Évekig harcolt azért is, hogy Szabadka nevét magyarul is kiírják a város bejáratánál. Belgrádból és az államhatalom itteni képviselőitől állandóan elutasító válaszok érkeztek az ilyen javaslatra. Egyszer azzal az érveléssel, hogy „nem kellett volna lefordítani a város nevét”.

— Látja, ebben egyetértünk — mondta Kasza az illetékes körzetvezetőnek. — 1920-ban sem kellett volna lefordítani a város nevét.

Aztán Kúlán, egy kampánykörúton a helyi Népkörben bemutatkozott a demokratikus pártok valamelyikének helyi, szlovák nemzetiségű vezetője is. Moderátorként betanultam néhány üdvözlő mondatot az ő anyanyelvén. Ezen meglepődött és meg is hatódott.

Hazafelé Kasza József hátraszólt a kocsiban:

— János, ezt még te sem cseszted el!

Ez volt a legnagyobb dicséret, melyet két évtizedes ismeretségünk és együttműködésünk alatt kaptam tőle.

Abban reménykedem, hogy ha odaát olvassa ezeket a sorokat, hasonlókat mormol a bajsza alatt...