Élő történelemóra

Élő történelemóra

Könnyű kimondani: 230 év. Nehéz megélni. A nyolcnemzedéknyi időt — amely már túlmutat az apa, nagyapa, dédapa, ükapa, szépapa fogalmán és vérrokoni kapcsolatán is, és majdnem elvezet a „csodaszarvascsalta” ősökhöz — jószerivel minden magyarlakta településünk megélte itt, Vajdaságban. A kérdés tehát nem is az, hogy van-e múltunk, gyökerünk, hanem az, hogy milyen, és hogy arra miként emlékezünk. Ha emlékezünk egyáltalán...

Bácsfeketehegy háromnapos rendezvénysorozattal emlékezett meg a falu újratelepítésének 230. évfordulójáról, amelyből jómagam csak egyet, az október 17-ei Állomások című ünnepi műsort láttam, amelyet Hajvert Lódi Andrea állított össze és rendezett. Már maga a cím sem rejti véka alá, hogy ezúttal nemcsak az 1785. évi kirajzás (a kunhegyesi és a tiszaburai református magyarok feketicsi letelepedése) lesz az előadás fő témája (melyet 10 évvel ezelőtt, a 220 éves jubileumon már gyönyörűen felvázolt és megrajzolt), hanem a XVIII. századtól a napjainkig tartó történelmi viharok, politikai pálfordulások, rendszerváltások, gazdasági válságok stb. emberi sorsokra gyakorolt láncreakcióiról tár fel tényeket már-már dokumentarista őszinteséggel. Kendőzetlenül. Mellébeszélés és ködösítés nélkül. Vonalvezetése mégsem durva és kritikus — hanem önkritikus. Nemcsak bíráló, hanem elbíráló is — „mert a haza te magad vagy”, mondják ki a szereplők, illetve másutt: „Ezeréves múltunknak éppúgy része vagyunk, ugyanúgy szenvedtünk, ugyanúgy zokogtunk.” Tehát hogy honnan jöttünk és hova tart(oz)unk, itthon vagyunk-e, vagy otthon, azt nemcsak a történelmi hullámverések és a „nagyvezérek” döntik el békediktátumokkal, hanem főképp mi magunk — a fejünkben, a szívünkben.

A szerkesztett műsornak nincs „megírt” története: a meséhez ki-ki a maga módján járul hozzá, zenével, énekkel, verssel, paródiával, jelenetekkel. A külön-külön magukban is megálló színpadképeket a pontos rendezői fikció és a jól kidolgozott mozgáskoreográfia fűzi, gyurmázza mégis egy egységes történelmi ábrává. Az egész olyan, mint egy történelmi kirakós — puzzle —, amelynek számtalan darabkája, azaz állomása van.    

A keretjáték, illetve a műsor eleje és vége képileg egymásra utal: valakik batyukkal a hátukon valahová megérkeznek — valakik utazótáskákkal, hátizsákokkal valahová elmennek. Múlt és jelen egymásra reflektál még dalban, szövegben is.

„Elmegyek, elmegyek,
el is van vágyásom.
Ebben a faluban
nincsen maradásom.”

Szól a népdal az elején, és „rímelnek” rá a műsor végén felhangzó Reményik Sándor-verssorok:

„Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj...”

Felcsendülnek a nevek — annak a 212 családnak a neve közül, amely 1785-ben a pusztaságban, a „semmi ágán” letelepedett, és kapáival, ekéivel feltörte a kíméletlenül kemény fekete földet, a török harcok után elmocsarasodott, eldudvásodott ugart...

Mint a darts tollas nyila, úgy csapódik a láthatatlan céltáblába (lelkünkbe) azoknak a családoknak a neve (és vannak-e erről számadataink egyáltalán, vagy csak az itt maradottak emlékezéseire hagyatkozunk, amíg tudunk?!), amelyek az elmúlt egy évben elhagyták Bácsfeketehegyet.

No, persze, ez CSAK két állomás...

De több is van belőlük — ahol szeretteink, hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink kényszerből vagy kénytelenül elhagytak bennünket...

Mondom, olyan ez, mint a puzzle...

Mond-e valakinek — aki 1990 után született — valamit Doberdó? Hááát, a nótát sokan fújjuk — fújják, de hogy az Adriai-tenger északi medencéjében található Karszt-hegység nyugati nyúlványa, a Doberdó-fennsík a magyarság számára miért bír szimbolikus jelentéssel, arra már kevés huszonéves fiatal tudna helyes választ adni. Minden bizonnyal valami háború vagy csata színhelye... Ennyi.

Hát Trianon-t „eszik-e vagy isszák”?

Hogyan kerültek az ún. dobrovoljacok Bácskába? Kik ők?

Az egykori pionírok fogadalmi szövegét el tudja még valaki fejből mondani?

Mi volt az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság jelszava?

Miért zúgtak fel 1980. május 4-én országszerte a szirénák, és álltak meg az emberek az utcán zokogva?

Ki hozta „divatba” a XXI. században az Od Vardara pa do Triglava... szerb népdalt, és vajon miért?

Miért fontos emlékezetünkbe vésni 1999. március 24-ét?

Hát 2000. október 5-ét?

Melyik általános iskolai magyar történelemkönyvben találhatóak meg ezekre a kérdésekre a válaszok? És egyáltalán érdekelnek bennünket (még) ezek a válaszok?

„Tanárnő, miért nem így tanítják nekünk a történelmet?” — kérdi a mellettem ülő nyolcadikos kisnagylány, aki akkor, ott, a színházteremben döbbent rá, hogy mennyi mindent NEM TUD. Pedig a szülei, a nagyszülei minderről már mesélhetnének neki, de nem teszik. Miért?

„Az unokák amikor jeles ünnepeken
körben állnak a nagyszülők
udvarán -
nem értik egymást.
Az unokák a nagyszülőket sem értik.”

Talán ez a műsor most — legalább Bácsfeketehegyen — összehozza a nagyszülőket és az unokákat. Talán az unokák ez után a műsor után már MERNEK és TUDNAK majd kérdezni.

Mert annyi a kérdeznivaló!

S a rendező keze is a II. világháború után már tudatosabban és merészebben nyúl archív tévéhíradós anyagokhoz, újságokban megjelent politikusi nyilatkozatokhoz, régi képeslapokhoz, mai fényképekhez, sőt jómaga is kérdez, kutat — nem kenyere a ködösítés —, hogy ne botorkáljunk már tovább a sötétségben, ne etessenek meg bennünket mindenféle zagyvasággal, még akkor sem, ha „leárnyékolt végeken” élünk, mert „valahol helye van e népnek s vidéknek”.

Ám mi lesz, ha...

„...egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket
és elfelejtik a világot...”

Akkor, mondjuk, tíz év múlva, hogyan tekintünk a múltunkra, és miként várjuk a szebb, reménytelibb jövőt?


Szarka Zsófia felvételei

A produkció a Feketics Művelődési Egyesület, a Nikola Đurković Általános Iskola, a bácsfeketehegyi helyi közösség és Kishegyes Község Önkormányzata összefogásával készült. Szakmai segítséget nyújtott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete. A műsort támogatta a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Nemzeti Tanács.

Közreműködők:

A helyi Nikola Đurković Általános Iskola diákjai: Albert Flóra, Bede Anett, Bede Noémi, Cucity Iván, Dorogi Hanna, Dorogi Zsanett, Ility Márk, Kerekes Dávid, Kerekes Zalán, Kerekes Zsóka, Kórizs Viktor, Molnár Anna, Ozorák Anasztázia, Pásztor Bettina, Pozsonyi Tímea, Szabó Némedi Róbert, Szakál Nikolett, Tokics Dóra, Török Emese, Vajda Noa Pálma

A középiskolások: Hodik Annabella, Marecskó Viola, Szarka Áron, Török Gabriella

A felnőtt versmondók: Hajvert Ákos, Kormos Irén, Lódi Csilla, Szarka Ákos, Szombati Dorottya, Ujvári Tóth Anita

A Soma Színtársulat tagjai: Fehér Tüskei Etelka, Szabó László, Szukola Béla

A tamburazenekar: Albert Flórián, Bálind Alekszandra, Nagy Kanász Noémi, Oroszi Sándor, Perlaki István, Sárközi István, Szakács Szabolcs, Szakács Zoltán, Szűcs János, Tarkó Dávid, Török Szabolcs, Tumbász Dániel, Vajda Csaba, Végső János

Gitárkíséret: Faragó Péter

Ének: Török Noémi

Vendégelőadó: Varga Tamás színművész

Koreográfia: Szakács Tamás

Korrepetitor: Török Noémi

Video- és hangtechnikai előkészítés: Simonyi Tamás

Fotók: Szarka Zsófia

Fénytechnika és ügyintézés: Kerekes Zoltán

Hangtechnika: Varga Tamás, Faragó Péter

Dizájn és nyomtatás: Pál Anikó, PS Print

Nevelői feladatok: Barta Júlia

A rendező munkatársa: Hajvert Ákos

A műsort összeállította és rendezte: Hajvert Lódi Andrea

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Községeink Életéből rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink