home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Elmúlt az élet
Perisity Irma
2014.07.16.
LXIX. évf. 29. szám
Elmúlt az élet

Határozottan állítja, hogy minden embernek küldetése van ezen a világon. Ezért nem is lázadozik: úgy fogad el mindent, mint ami megváltoztathatatlan, ami ellen nincs fellebbezés. Egész életében zokszó nélkül végezte a fela-datát. Közben egy kicsit lelkileg bele is rokkant, no de kinek fontos ez már...

Elmúlt az élet

Határozottan állítja, hogy minden embernek küldetése van ezen a világon. Ezért nem is lázadozik: úgy fogad el mindent, mint ami megváltoztathatatlan, ami ellen nincs fellebbezés. Egész életében zokszó nélkül végezte a fela-datát. Közben egy kicsit lelkileg bele is rokkant, no de kinek fontos ez már...

Írta: Perisity Irma

— Á, most sem vagyok elégedetlen vagy csalódott — mondja a hatvan év körüli asszony, miközben jó néhányszor beletúr fiúsan rövid hajába. — Az ember nyugalma, lelki békéje elsősorban attól függ, hogy el tudja-e fogadni mindazt, amit az élet elvár tőle. Ha erre nem képes, akkor szerencsétlen, csalódott lesz. Én már gyermekkoromban elfogadtam, hogy az is a feladataink közé tartozik, hogy segítsünk másoknak, gondoskodjunk azokról, akik rászorulnak...

Csonka, ám népes családban nőttem fel. Az édesapám korán meghalt, de velünk — anyámmal és a két nővéremmel — élt mindkét nagymamám. A fiatalabb nővéremet a betegsége miatt mindig különleges bánásmódban részesítették. Amikor nagyobbacska lettem, minden külön utasítás nélkül kezdtem el gondoskodni róla, és ezt a családban mindenki elfogadta. Már középiskolás voltam, amikor a nővérem kerekes székbe kényszerült, én mégis rendületlenül vittem sétálni, bevásárolni, sokszor még az iskolába is, hogy társaságban legyen. Mivel anyám dolgozott, az egyik nagymama pedig nagyon beteg lett, a rokkant testvérem kizárólag az én gondommá vált. Emiatt nem is iratkoztam be egyetemre, inkább elvégeztem néhány (masszázs-, pedikűr- stb.) tanfolyamot, elsősorban azért, hogy olyan munkával kereshessek egy kis pénzt, amely nem kötött munkaidejű.

Az idősebb nővérem az egyetem befejezése után Újvidéken kezdett dolgozni, és két év múlva férjhez ment egy munkatársához. Most is ott élnek. Itthon előbb a beteg nagymamám, néhány hónap múlva pedig a másik is meghalt. A két idős lélek rendkívül ragaszkodott egymáshoz: órákig kártyáztak, beszélgettek, olykor meg veszekedtek, de egymás nélkül nem találták fel magukat. Anyám anyja élte túl a másik nagymamát, de mindig azt mondta: neki is el kell mennie, mert az Annus nem szeret osztani...

Lassan kiürült a ház, az udvarban is elcsöndesedett minden. Az élet folyt tovább, úgy múltak az évek, hogy észre sem vettem. Időközben anyám rokkantsági nyugdíjba vonult, a csípőtörését ugyanis nem tudták megfelelően kezelni, és lassan leépült. Ahogyan idősödtem, az ismerősök egyre gyakrabban kérdezték tőlem, hogy mire várok, miért nem megyek férjhez. Az az igazság, hogy ha akartam volna, akkor sem tehettem volna, hiszen az otthoni kötelezettségek mellett nem volt időm szórakozásra, ismerkedésre.

Negyvenéves voltam, amikor meghalt az édesanyám, és ketten maradtunk a nővéremmel. Már akkor olyan nehéz volt itt a gazdasági helyzet, hogy anyám nyugdíjából — melyet a nővérem kapott — és abból a pénzből, amelyet én kerestem, bizony, nem lehetett megélni. Szerencsémre az egyik vállalat vezető beosztású dolgozójának édesanyja a kliensem volt, és ezáltal sikerült bejutnom a szóban forgó cégbe — annak ellenére, hogy mindössze kétéves gyakorlatom volt közgazdasági technikusként. De nagyon igyekeztem, mindenáron meg akartam hálálni a belém vetett bizalmat. Mindenre odafigyeltem, és lassan annyira rigolyás, házsártos lettem, hogy jószerével mindenki utált a vállalatban. De ez engem nem zavart. Annyit kerestem, hogy a testvéremmel tisztességes körülmények között éltünk, és még arra is jutott — délutáni pluszmunkából —, hogy a nővérem mellé felfogadjak egy asszonyt arra az időszakra, amíg dolgoztam. Ha most megkérdezi, meg voltam-e elégedve, nem tudnék őszintén válaszolni, hiszen soha sem kérdeztem meg magamtól, boldog vagyok-e az életben, vagy sem. Tettem, amit tennem kellett, és soha nem jutott eszembe, hogy valamit önmagamért is csinálhatnék. Valakinek a közelemben mindig szüksége volt segítségre, hát az volt a legtermészetesebb, hogy segítettem...

Amikor nyolc évvel ezelőtt a nővérem hirtelen meghalt, világossá vált számomra, hogy elmúlt felettem az idő — és teljesen egyedül maradtam. A másik nővérem most is Újvidéken él, két gyereke és három unokája van, úgyhogy ő már soha nem tér vissza a családi házba. Én meg már innen nem megyek sehova. Két éve nyugdíjas vagyok, és időnként még most is bejárok a vállalatba, pedig ott már nincs keresnivalóm. A portások azonban ismernek, ha délelőttönként megjelenek a kapuban, szívélyesen köszöntenek, néha beinvitálnak egy kávéra. Jólesik a társaságuk, a figyelmességük — és maga a tény, hogy beengednek. Mintha még mindig fontos volna valakinek, hogy betérek-e, vagy sem. Mert, tudja, nem könnyű felismerni — főképp beismerni —, hogy az ember mellett lassan, észrevétlenül elment az élet...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..