— Sosem áhítoztam nyilvános szereplés után — mondja mosolyogva a hetvenéves Tuba Sándor, aki egy lakodalom miatt utazott svájci otthonából a tamásfalviba —, de ha már ilyen szépen összejöttünk, szeretném elmondani, milyen elhagyni az otthont, és külföldön keresni a boldogulást. Azt hiszem, ez a téma egyébként is rendkívül időszerű napjainkban, hiszen — főleg a fiatalok — tömegesen hagyják el az országot a jobb megélhetés reményében. Részben megértem őket, mert én is fiatal voltam, amikor elmentem, pedig akkor még sokkal jobbak voltak az életfeltételek. Én nem értettem egyet az akkori rendszerrel, hát idegenben próbáltam szerencsét.

Ebben a faluban születtem, a szüleim a családi házat a szemben lévő telken akkor építették meg, amikor kisiskolás voltam. Négyen voltunk testvérek, és a házépítésben nemcsak a szüleim és a móbára összejött rokonság, hanem mi, gyerekek is részt vettünk — édesanyámmal együtt tapostuk a tapasztáshoz a sarat. Tavasszal kezdtük az építést, és télire már a házban laktunk. Ezt csak azért mondtam el, hogy megértse: engem ebben a faluban minden talpalatnyi föld emlékeztet valamire, itt vannak a gyökereim. Több mint negyven éve mentem el innen, de mindig visszajövök, hiszen ez az otthonom, ide tartozom. Ha hazaérek otthonról, és kinyitom a kaput, a megműtött szívem olyan szabályosan, nyugodtan kezd dobogni, mintha húszéves volnék. 

Úgy vágtam neki a nagyvilágnak, hogy a magyar anyanyelvemen kívül csak szerbül tudtam néhány szót, más nyelven nem beszéltem. Eleinte nagyon nehéz volt, de a szükség ráhajtja az embert, hogy mindent megtanuljon. Nem volt semmilyen szakmám, de ügyes voltam, szorgalmas, hosszú ideig egyszerre három munkahelyem is volt, és minden ledolgozott percet beszámoltak a nyugdíjamba. Sokan nem tudják, hogy Svájc nemcsak a jólét, hanem a rend országa is. A nyugati országok közül nem hiszem, hogy bárhol is annyira tisztelik az előírásokat és betartják a szabályokat, mint ott. Az emberek fegyelmezetten, lelkiismeretesen és sokat dolgoznak, sokat is keresnek, de elég zárkózottak, nem paroláznak mindenkivel. Ott ismertem meg a feleségemet, aki horvátországi lány volt, és egyetlen szót sem tudott magyarul. De két év alatt úgy megtanult, hogy ha hazajöttünk Tamásfalvára, senki sem mondta volna meg, hogy nem bánáti magyar. Kint született a fiam és a lányom is, de akkor is azt vallottam, akármi késztetett is engem a kivándorlásra, a gyerekeimnek tudniuk kell, hova tartoznak. Ezért amikor iskoláskorúak lettek, hazahoztuk őket a szüleimhez, és itt fejezték be — magyarul — az általános iskolát. Ma már mindketten a saját életüket élik. A lányom Svájcban, a férje odavalósi, két gyerekük van. A fiam a horvát tengerparton él, a felesége horvát, nekik is két családjuk van. A fiam most Biograd na Moruban vezeti azt a motelt, amelyet a svájci keresetből építtettünk és indítottunk be. Jó ideig én voltam a nyaraló vezetője, de átadtam a fiamnak, hiszen valójában neki is szántam. És most fájó szívvel, hangosan, azt is kimondom: a négy unokám közül egy sem tud magyarul. Mondogatom is a gyerekeimnek, hogy ők gyászmagyarok, próbálom velük megértetni, miért fontosak a gyökerek, de mintha nem egy nyelven beszélnénk.

Lélekben sosem szakadtam el itthonról. Nagyon szerettem kint dolgozni, mert a munkának ott van értelme, és ahogy anyagilag gyarapodtam, úgy kezdtem gondoskodni a falumról. De talán előbb kellett volna, hiszen amikor elmentem, több mint kétezer lakosa volt, ma azonban csak valamivel több mint háromszáz. Ennek ellenére is szívügyemnek tartom, hogy a települést előbbre vigyük, javítsunk azon, amin lehet. Voltak jelentős akcióink, pl. a temetőt mintegy 30 000 eurónyi adományból hoztuk rendbe. Tehettünk volna többet is, de akadályba ütköztünk. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki az összefogás, a haladás kerékkötője lesz, de erről most nem szeretnék több szót ejteni.

Amióta meghalt a feleségem, és nyugdíjba vonultam, az év egyik felét itthon, a másikat otthon töltöm. Ezt a házat állandóan tatarozom, csinosítom, itt érzem igazán jól magam. A beszélgetést pedig egy üzenettel szeretném befejezni, mely azoknak szól, akik kifelé irányították a szekerük rúdját. Azt hiszem, a kivándorlási hullám akkor csökken majd valamelyest, ha itt javul a helyzet, de a fiatalok, akik most mennek el, már sosem jönnek vissza — az anyagi biztonság fontosabb számukra a gyökereknél. Szerintem is el kell menni, ha már itt nem lehet emberhez méltóan élni, szerencsét kell próbálni. De nem szabad elfelejtenünk, honnan jöttünk, hova tartozunk. Ha mégis megtesszük, olyanná válunk, mint a sivár pusztában elszáradt királydinnye, melyet elsodor a szél…