Tisztelet Bánátnak, írtam éppen tizenöt esztendővel ezelőtti vezércikkem címében, amikor a Szabad Hét Nap mellékleteként, Szent István királyunk szép ünnepének előestéjén útjára bocsátottuk a Bánáti Újságot. Ma sem írhatok mást, másfél évtized múltával: tisztelet Bánátnak, a bánsági magyarságnak!
S ahogy most újraolvasom az írást, elképedve tapasztalom, hogy szinte minden mondata időszerű maradt. Mert időszerű maradt kisebbségi létünk majd minden gondja-baja, időszerűek maradtak félelmeink és reménykedéseink. Időszerű maradt a Bánáti Újság és a Hét Nap, a délvidéki magyarság megtartásáért folytatott küzdelem gyötrelme, fontossága és nagyszerűsége.
,,Többször elmondtuk már', írtam 1994 augusztusában: ,,nem elég nagy hangon szónokolni a szórványmagyarság nehéz helyzetéről, a szolidaritásról, mint ahogy egyik-másik politikusunktól megszoktuk, hanem tenni kell érte végre valamit. Egy ilyen konkrét tett a Bánáti Újság megjelentetése, amelynek hasábjain a saját életükről, örömeikről és gondjaikról olvashatnak majd a bánáti magyarok... Rendkívül nehéz helyzetben, a megmaradásért folytatott harcai közepette vállalta fel szerkesztőségünk a Bánáti Újság megjelentetését, de fel kellett vállalnia. Mert nem maradhatnak a végek ilyen sokáig anyanyelvű tájékoztatás nélkül. Ott, ahol ilyen viharos erővel fúj a beolvasztás kíméletet nem ismerő kossavája, a biztató, az erőt adó, az igazságot feltáró szép magyar szó többet ér, mint a falat kenyér... Ebben a megmaradásért folytatott kínkeserves harcban -- minden harcunknál fontosabban! -- igyekszünk majd segítségére lenni a bánáti magyarságnak...'
Ehhez tette hozzá a Bánáti Újság első oldalán, belső vezércikkében B. Varga László kollégám, mellékletünk első szerkesztője: ,,Már jó néhány éve annak, hogy a bánáti magyarság újság nélkül maradt, mivel a Magyar Szó mellékleteként megjelenő Bánáti Híradó is eltűnt a süllyesztőben. Eluralkodott rajtunk az enyészet, amibe nem törődtünk bele, mert a legnagyobb diktatúra idején is voltak újságjaink. Becskereken a Torontál napilapon kívül, amely több mint 7 évtizeden át állt olvasói szolgálatában, számos más hetilap is megjelent.'
Ezt a felülírhatatlan igényt fogalmazta meg jeles költőnk, az útjára induló Bánáti Újság egyik megálmodója és főmunkatársa, Cs. Simon István barátom is egyik legnagyszerűbb imádság-versében, nem kisebb személyhez, mint magához a Teremtőhöz intézve a fohászt:

Adj a vörös vonalon
inneni Bánátnak
egy magyar lapot
(a Torontál helyett
új arcút, serényt),
hogy ne vesszen el a szavunk
és a zenénk,
hogy ne irthassák ki génjeinkből
a maradék reményt!

Hát igen. Olyan dolgokat vállaltunk mi hétnaposok akkor, a legvészterhesebb időkben, amibe sokkal nagyobb és erősebb szerkesztőségek is belerokkantak volna. Az egész délvidéki magyarság tájékoztatását, szolgálatát: a tömbét és a szórványét egyaránt. Hosszú hónapokon át minden fizetség, zokszó és hőbörgés nélkül. A Szabad Hét Nap köpönyegébe burkolva letettük a Bánáti Újságot olvasóink asztalára, de mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot, a Tháliát, aztán közösségünk ,,okos könyv'-ét, a Vajdasági Magyar Kalendáriumot... Emlékszünk még? Vállalásainkba -- szinte a legalapvetőbb feltételek híján -- egy kicsit belerokkantunk, belefáradtunk, a szolgálatra ráment az életünk.
Hogy megérte-e? Hát persze hogy megérte. Hisz még mindig vagyunk. A Hét Nap is, a Bánáti Újság is.
Ezért hát: tisztelet Bánátnak. S köszönet mindazoknak, akik az elmúlt másfél évtizedben bármi módon: szerkesztőként, tudósítóként, támogatóként vagy éppen olvasóként hozzájárultak újságunk -- újságjaink -- megmaradásához.
,,A Bánáti Újságot azok is olvassák', írtam abban a tizenöt esztendővel ezelőtti vezércikkben, ,,akik elköltöztek szülőföldjükről. Ígérjük: a lap hasábjain közölt szép írásokban visszatalálnak majd a falujukhoz, városukhoz, Bánátjukhoz. Önmagukhoz.'
Mert ez a legfontosabb: visszatalálni önmagunkhoz. S hogy ne irthassák ki génjeinkből a maradék reményt.