Egy évvel ezelőtt, mindössze három centet adva egy szóért — a Mistery Magazin tarifája — Wes Miltonnak, a szerzőnek, Matt Baldry megvásárolta a történetet, de szerencsétlenségére éppen azokban a napokban Charley Warring, a magazin nagyfőnöke azt tanácsolta a beosztottjainak, hogy tekintsenek el az olyan novellák megjelentetéséről, amelyben mindig a hölgyek húzzák a rövidebbet, az olvasók ráuntak a sablonokra, Milton sztoriját emiatt bevágták a papírkosárba.

Most Matt előkaparta a novellát. Címe: Vacsora Priscillával. Hm... talán az juttatta az eszébe a mesét, hogy ma reggel a learchmonti vonatban összefutott Billy Schneiderrel, a rendőrkapitánnyal, aki szenvedélyes krimiolvasó volt. A fülkében a New York Times utolsó oldalán a nekrológot böngészte.

— Wes Milton bekrepált — mondta. — A nekrológban az áll, hogy krimiregényeket írogatott. Te ismerted, Matt?

A megkérdezett az író nevére nem, de a novellájára nagyon is emlékezett. Gyakran arra gondolt, hogy érdemes volna többet foglalkozni a történettel. Persze nem a szakmai bravúr miatt, hanem azért, mert Priscilla, a főhős hitvese a megtévesztésig hasonlított Caroline-ra.

„George nem tudta, hogy mi szállta meg Priscillát — olvasta a novellában. — Miért cipelt össze annyi élelmiszert, nem is sejtette. A porthville-i villa pincéjében konzervhegyek tornyosultak. Gondolok a holnapra, minket nem lephet meg semmi, magyarázta Priscilla a barátnőinek, és rendületlenül hordta a konzerveket a nyirkos pincébe. Néhánynak már a szavatossági ideje is lejárt”.

Caroline is rengeteg konzervet vásárolt össze.

„A végső megoldás akkor villant át az agyán, amikor víz öntötte el a pincét. Hat napig esett az eső s a víz Priscilla konzervjeiről lemosta a címkéket...”

— Érdekfeszítő novellát olvas, uram?

Matt összerezzent, mert még nem szokta meg a titkárnőjét.

— Van benne valami — motyogta. — Tudja mit? Néhanapján maga is átnézhetné a befutott anyagot.

— Alkalmasnak tart ilyesmire?

— Meghívnám ebédre... vagy vacsorára. Elbeszélgetnénk a munkájáról, Cindy.

Cindy örömujjongva távozott.

Matt újra elmerült az olvasásban: „George lebotorkált a pincébe. Sóhajtozva fogott hozzá a dobozok áthelyezéséhez, az alsóbb polcokról a felsőbbekre rakosgatta őket. Micsoda bazár! Tavaszi burgonya... főtt répa, csirkeleves tésztával... Volt mindenből bőven! Az ujjaival megérintett egy furcsán gömbölyödő, eldeformálódott dobozt. A benne összegyülemlett mérges gázok tették olyanná. Megnézte a címkét: Montemoransi gyümölcssaláta. Értjük, értjük. Ostobaság. A rendőrkapitány elolvassa a novellát, és elcsípi a tettest. Meg aztán Milton sem hülye. Megálljunk! Milton már nincs az élők sorában! A learchmonti vonatban gondolatban visszapergette az életét. Évekig robotolt abban a nyomorult szerkesztőségben mások olcsó novelláit javítgatva, lektorálva. Caroline a bűnös? Sohasem biztatta, sohasem bátorította. Lenézte, mert a reklámügynökségben dolgozni sikkesebb, mint a szerkesztőségben. Legyintett, majd megint előszedte táskájából a novellát.

„George tisztában volt azzal, hogy csakis bölcs előrelátással foghat terve megvalósításához. Ostobaság volna a romlott gyümölcssalátát egyszerűen Priscilla tányérjába önteni. Portville-ban mindenki tudja, hogy rosszul élnek, a seriff, Mickey Hurt sem naiv egy ember. Elrohant a nagyáruházba, Grand Forthba. A szombati nyüzsgésben sikerült a polcra csempésznie egy dagadozó konzervet. Egy kövér hölgy nemsokára megpillantott az ominózus dobozt.

— Látja-e mindenki, amit én látok? — üvöltötte.

„Óvatosan leemelte a dobozt a polcról és elrohant a direktorhoz. George elégedetten dörzsölgette a tenyerét, majd angolosan távozott”.

Ez már a novella epilógusa.

„George specialitását, a mexikói pörköltet Priscilla sohasem utasította vissza. Aznap, amíg Priscilla a munkahelyén tartózkodott, Matt a vegyes salátát beleöntötte egy tálba és letakarta celofánnal. Az üres dobozt megőrizte, bizonyítékul szolgálhat. Estefelé a rádióban megtárgyalták az áruházi esetet. Mérgezett gyümölcssalátát árulnak városunkban? A vásárlók óvakodjanak az 5-001-es sorszámú montemorans-i gyümölcssalátától. A gyár szakemberei elmondták azt is, hogy ezt a terméket több mint öt évvel ezelőtt gyártották, zömét el is adták, de nem árt odafigyelni, mert a még megmaradt áru halált okozó bacilust tartalmaz. Priscilla este mogorván nyitott be az ebédlőbe. George szokatlanul gyengéden fogadta: „Sokat dolgozol, drágám? Pihenj le, és aztán megvacsorázunk. A desszert pedig...”

A csoda megtörtént, méghozzá Caroline édesanyjának, Gertrudisnak a 75. születésnapján, amikor meglátogatták a csoroszlyát, akit Matt mélységesen megvetett. A mindig rosszul megvilágított nappaliban a nyanya elpanaszolta, hogy a pincében elromlott a világítóberendezés, nézze meg Matt, mi történt. Matt lesietett a pincébe. Semmi vész, csak egy villanykörte égett ki. Már-már el akarta hagyni a dohos pincét, amikor pillantása a konzervektől roskadozó polcokra esett. Caroline tehát a hobbiját az édesanyjától örökölte. Gertrudis mama túltett a csemetéjén, az élelmiszerraktár hatalmas volt. Megvan! Négy doboz a címkével! Valódi olasz paradicsomszósz. A lélegzete is elállt az izgalomtól. Mind a négy doboz deformálódott. Négy halálos méreggel tömött doboz!

„Miután Priscilla jó étvággyal elfogyasztotta a mexikói pörköltet, George elrohant a gyümölcssalátáért, de sehol sem találta. Átvizsgálta a mélyhűtőt, de mindhiába — a tálnak nyoma veszett. Visszarohant az ebédlőbe: — Priscilla, nem láttad a piros tálat?

— A gyümölcssalátával?

— Mit csináltál a...

— Megittad, George. Beleöntöttem a borodba.

George rémülten nézett az üres pohárra. A torkához nyúlt, de már későn. A halál menetrendszerű pontossággal érkezett.”

Ez a mese vége tehát. Nem, nem, a novella nem tökéletes, ez nem számít, nem olvassa el úgysem senki. Matt a papírlapokat apró szeletekre vagdosta. Másnap reggel megkérdezte Caroline-tól: — Mi lenne, szívem, ha ma este spagettit vacsoráznánk az asztalra sajttal és paradicsomszósszal?

Aznap három önkiszolgálóba tért be. Mindegyikben elhelyezett egy-egy konzervet. A negyediket hazavitte, s a tartalmát ráöntötte a spagettire. Az üres dobozt Matt is gondosan eltette. Caroline a vacsora után, valamivel tizenegy előtt, rosszullétre panaszkodott, s amikor az orvos végre megérkezett, már halott volt. Másnap a lapokban arról számoltak be, hogy az áruházakban mérgezett olasz paradicsomszószt árulnak. Micsoda világ!

Cindy egy percre sem mozdult el a bánatos özvegy mellől. Matt meglepődött persze, amikor a gyász elmúltával az irodájába a rendőrkapitány, a krimiregények hű olvasója lépett be. Schneider leült, és belelapozott a Mistery Magazin legújabb számába.

— Nem gondoltál még arra, Matt — kérdezte —, hogy ti adjátok az ötleteket a gyilkosoknak? Az élet a regényt másolja, ugye?

A rendőrkapitány a táskájából egy gyűrött magazint ráncigált elő. Aha, aha, a nagy vetélytárs, a Detective Story régebbi példánya, amit nyolc évvel ezelőtt adtak ki. Schneider az ujjával rábökött egy címre: A halál a legjobb diéta, valami Nathan Lee-től.

— Ez a novella nagyon tanulságos, Matt.

— Nem szeretem a ponyvairodalmat — mondta Matt, de volt valami a barátja szemében, ami arra ösztökélte, hogy beleolvasson a novellába. A szöveg: „Miért ölte meg George Cliveland az élettársát, nem tudni... Az elhatározás tizenegy évnyi együttlét után született meg az agyában, talán abban a pillanatban, amikor a szerelem elszállt...”

Némán nézett a rendőrkapitányra.

— Caroline este elgondolkoztatott. Úgy rémlett, hogy valami hasonlóról olvastam valahol. A poros szekrényben végre rábukkantam erre a mesére. Nem megmondtam? A krimiszerzők ötleteket adnak az embereknek. Te... te természetesen olvastad ezt a novellát, nem?

Matt hallgatott. Wes Milton egy ronda plagizátor volt. A Vacsora Priscillával című mesét átmásolta a Detective Story régi számából!...

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Edmond Sparrow: Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. Chris Norman: Sohasem dohányoztam
15. Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. William Webb: Szédülékenység
21. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!
22. Elmer Grant: Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?
23. Vincent Lovano: Megmondom őszintén
24. Chris Pollack: Most megcsókolhatsz!
25. Elmer Grant: A becsületes zsebmetsző
26. George Mulholland: Hát önre nem ügyel senki?
27. Chris Pollack: Tehetségtelen, mint a főtt tök
28. Lester Young: Öt százdolláros
29. Burt Wiseman: Jó napot, George!
30. Ed Grant: Eltemették, megsiratták...
31. Leonard Wayne: Más mint a többi
32. Elmer Greenwood: Az az ember visszatért
33. Carl Lorimar: Nem ügyelt az apróságokra
34. Mark Minghella: Na és a detektívek?
35. Larry Sisner: Nyugodt lesz az álma
36. Larry Sisner: Égnek állt a haja 
37. Edgar LeRoy: Nincs mitől tartani
38. Carl Eastman: Én nem tettem semmit
39. Carl Wiseman: Megmentette az életét
40. Mark Gibson: Harminckilenc áldozat?
41. Carl Lorimar: Miatta szenvedett
42. Larry Sisner: Végre történik valami
43. Victor Mitchum: A macskaköves utca titka