Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel

Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, közíróval, a Magyar Életfa Díj egyik idei kitüntetettjével

Dr. Hódi Sándort, az idei Magyar Életfa Díj egyik kitüntetettjét pszichológusnak, társadalomkutatónak, kisebbségkutatónak, közírónak szokás nevezni. Valahol viszont azt olvastam róla, hogy elsősorban pszichológus, sőt, életpszichológus. Elfogadja ezt a meghatározást? — kérdeztem beszélgetésünk kezdetén.
— Az embernek több identitása van, attól függően használja egyiket-másikat, hogy személye hol, mikor, milyen vonatkozásban kerül szóba. A szakmai képzettségem szerint klinikus pszichológus vagyok, az életem elsősorban ennek a hivatásnak a műveléséhez kötődik. Ezenkívül sok mással is foglalkozom: írással, társadalomkutatással, közösségszervezéssel, kisebbségpolitikával. Nem szeretném válasz nélkül hagyni az életpszichológiára vonatkozó utalást sem. A pszichológián belül nagyon sokféle iskola, irányzat, ágazat, felfogás létezik. Engem nemcsak a lélek érdekel, hanem életünk bonyolult szövetanyaga is, a nyelv, a kultúra, a közösség, amelyben élünk, amelyet személyiségünkkel megjelenítünk. Innen a társadalmi körülmények, történések iránti nagyobb érdeklődés is. És a közösségi szerepvállalás is. Nemcsak a betegség, a fájdalom, a veszteség döbbent rá bennünket végességünkre, hanem néha a társadalmi helyzetünk befolyásolására irányuló szándék is. Akár passzívak maradunk, és sodródunk az árral, akár cselekvően lépünk fel, és döntéseinkkel, kockázatvállalásunkkal megpróbáljuk befolyásolni az eseményeket, gyakran előfordul, hogy úgy érezzük, összecsapnak fejünk felett a hullámok, idegen, ellenséges világba kerültünk. Az életpszichológia a talpon maradásról, a megújulásra való alkalmasságról, illetve drámai esetben annak hiányáról szól, a bukásokról.
Hadd illusztráljam ezt egy példával. Hamlet boldog ifjú herceg volt, életének virágjában, briliáns elme, szülei szeme fénye, a királyi udvar szeretett hercege. Hűséges barátok vették körül, a szépséges Ophelia szerelmét élvezve egy nagyszerű világ középpontjában érezte magát. Élete az emberi boldogság szimbólumává vált. Majd hirtelen, egy szempillantás alatt, a boldogságnak, harmóniának ez a csillogó rendszere összeomlott. És Hamlet a bűn, az árulás, a vérfertőzés, a halál iszonyatos világába zuhant. Erről szól Shakespeare drámája. Ha nem is ebben a szélsőséges formában, de életünk folyamán hasonló drámai történet sokunkkal megesik.

Szilárd pontok, megbízható kapaszkodók

* Számos olyan témával foglalkozik, amelyekről talán úgy érezzük, nem sok közük van egymáshoz: politika, demokrácia, nemzeti identitás, párkapcsolat, a nyelvhasználat kérdései stb. Önkéntelenül felmerül a kérdés, melyiket tartja a legfontosabbnak, illetve melyik terület áll Önhöz a legközelebb?
— A valóság sokdimenziós, amelyben minden összefügg mindennel. Életünk során különböző feladatokkal kell megküzdenünk. Minden nap, minden óra, néha akár egy perc múltán már más foglalkoztathat bennünket. Folyton egy összetett, rendkívül bonyolult gondolati játék szereplői vagyunk. Akármiről gondolkodunk, szárnyalunk a boldogságtól, vagy elviselhetetlenül gyötrődünk valamin, megnyugtatóan sosem tudunk a dolgok végére járni. Minden pillanatban megváltozik a látószög, a tárgyak, a dolgok, az emberi kapcsolatok, az idő múlásával minden elmozdul a helyéről egy kicsit. Néha úgy visz el mindent egy szeszélyes gondolat, mint a szél fuvallata a kártyavárat. Életünk tegnap elkészült mérlegét holnap már sutba vághatjuk. Szilárd pontokat keresünk, megbízható kapaszkodókat, szent felismeréseket, amelyek a múló idő keretéül szolgálnak, egyetlen egységként, örök igazságként azonban semmit sem őrizhetünk meg hosszan magunkban. Szüntelenül újra kell értelmeznünk mindent, mert minden pillanat újjászületés és elmúlás egyben. Sokszor vesződünk olyasmivel, aminek látszólag semmi köze ahhoz, ami bennünket korábban foglalkoztatott. Pedig van köze hozzá, csak nem látjuk.
Hogy mi áll hozzám legközelebb? Mindig azzal a kérdéssel, témával foglalkozom, amely valamiért előtérbe kerül. Van valami, ami végigkíséri személyes életünket: a váltakozó hangulatunk, közérzetünk, lüktető, sokszínű életérzésünk, ellentmondásos társadalmi környezetünk, szüntelenül alakuló kapcsolatrendszerünk. Ezeknek a változásoknak a lüktetését érezzük hangulatunkon, gondolatjárásunkon, a bőrünkön. Nos, ezt próbálom követni és megérteni.

* Az imént felsoroltak mellett miért tartotta lényegesnek a Ki kicsoda? lexikon összeállítását is elvállalni, illetve később frissíteni, kiegészíteni?
— Lélekben egy közösséghez tartozunk, akkor is, ha szuverén egyénnek, autonóm személyiségnek, individuumnak képzeljük magunkat. Sorsunk, gondolatvilágunk, életérzésünk szorosan összefügg annak a közösségnek a helyzetével, amelyhez tartozunk. Ahhoz, hogy tisztában legyünk mozgásterünkkel, lehetőségeinkkel, ismernünk kell kortársainkat, akikkel — hogy úgy mondjam — egy csónakban evezünk. A Ki kicsoda lexikon egymás jobb megismerését szolgálja. Hasznos információkkal kívántunk szolgálni neves kortársainkról, az ismertebb, fontosabb közéleti személyiségekről, a nemzeti közösségünk számára valamilyen szempontból fontos emberekről. Nemcsak az információtovábbítás volt a célunk, hanem vezérlő szempont volt az is, hogy egymás jobb megismerésének és elérhetőségének a biztosításával erősítsük kisebbségi közösségünket hitében és kötelékeiben…

* Ön sokat utazik — kérdéseimre is a világháló segítségével, írásban válaszolt —, találkozik a más országokban, sőt, világrészeken élő magyarokkal. Ilyenkor bizonyára végez összehasonlítást. Összevetéseiben hol a helyünk, milyen osztályzatot kapunk mi, vajdasági magyarok?
— Természetesen mindig összehasonlításokat végzünk magunkban, a szakemberek viszont mindig zavarban vannak, ha fajokra, népekre, bármiféle csoportkülönbségekre terelődik a szó. Az emberiség egyneműségét hirdető eszméket olyan erővel sulykolják belénk, hogy lassan már azt sem látjuk, ami alkati jellegként a szemünket kiszúrja. Az azonos nemzethez tartozók közötti különbségtevés is kényes dolog. Például arról beszélni, hogy a szomszédos országokban élő magyarok sok mindent átvettek az „államalkotók”-tól, egy kicsit hasonlóvá váltak hozzájuk: „elszlávosodtak”, „elrománosodtak”. Nehéz kimondani, de mindnyájan tudjuk, hogy a nagyvárosok lakói a magyar vidék szempontjából kicsit „kozmopolitává” váltak. Azok, akik a világban szétszóródtak, nemcsak nyelvi gondokkal küzdenek, hanem fokozódó identitászavarban is szenvednek.
A vajdasági magyarokkal kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, közelebb állnak hozzám, emiatt jobb osztályzatot kapnak másoknál. Munkabírásuk, türelmük, kitartásuk, a változó gazdasági-politikai körülményekhez való alkalmazkodásuk imponáló. Zavaró viszont számomra a megfelelési kényszer, a szervilizmus, a saját kultúrával szembeni szellemi igénytelenség, amit a kisebbségi közösség folyamatos háttérbe szorulásával, értékvesztésével magyarázok.

Életminőség, nyelv és kultúra

* Hogyan vélekedik a Magyar Nemzeti Tanácsnak a demográfiai akciótervre vonatkozó kezdeményezéséről?
— Már régen kellett volna foglalkoznia demográfiai kérdésekkel, ahogy népegészségügyi és mentális természetű problémákkal is. Annak idején, amikor szóba került, hogy a nemzeti tanácsok jogosultsága mi mindenre terjed majd ki, a szűkre szabott dimenziókon felül (oktatás, kultúra, tájékoztatás) hiányoltam az életminőséggel való foglalkozás lehetőségét. Meglátásom szerint az egész nyugati civilizáció rákfenéje, hogy mindent gazdasági mutatókkal mér, politikai szinten kezel, holott az élet másról is szól, sokkal több ennél. Az ember sorsát, a közösségeknek, nemzeteknek, az egész emberiségnek a történelmét a termelésen és az elosztáson kívül a cselekvés bonyolult mozgatórugói, a magatartás, a lélek titokzatos összetevői alakítják, amelyekkel ma senki sem törődik. A gyermektelenség, a család válsága jelzi, hogy súlyos válságba kerültünk.

* Egy interjúban mondta, hogy folyamatosan dolgozik, elraktározza a gondolatokat, és amikor beérnek vagy nyugtalanítják, akkor előveszi őket és megírja jegyzetben, tanulmányban. Most vannak-e ilyen beérő vagy nyugtalanító gondolatai?
— Vannak. Most éppen a Nyelvstratégia — nemzetstratégia című kötet összeállításán dolgozom. Azokat az írásaimat próbálom összeszedni, továbbgondolni, amelyek a nyelv, a tudatszerveződés és az identitás (önazonosság) kérdésével foglalkoznak. A nyelvhasználathoz általában mint politikai kérdéshez viszonyulunk. Ez önmagában véve nem helyteleníthető, káros viszont, ha ez a szemlélet kizárólagossá válik, és egyoldalúvá teszi a nyelvhasználathoz — ehhez az igen összetett, többféle dimenzióval rendelkező kérdéskörhöz — való viszonyulásunkat. Kicsit talán nagyképűen hangzik, de a jobb érthetőség kedvéért azt is mondhatnám, hogy a nyelvstratégia és a nemzetstratégia összefüggéseit szeretném néhány gondolat erejéig felvázolni.

* Ebben az évben ünnepli a 70. születésnapját. Ha visszatekint az eddigi munkásságára, mire a legbüszkébb?
— Különösebben nem vagyok büszke semmire. Örömömre szolgál viszont sok minden: az élet, a család, az unokáim, a munkám, a hivatásom, a barátaim. De az is, hogy magyarnak születtem. (Ha másnak születek, annak örülnék). Örülök annak is, hogy ennek a csodálatos nyelvnek és kultúrának az őrzőjeként, a továbbadójaként másokkal együtt teszem (tehetem) a dolgomat. Kicsit konkrétabban fogalmazva, örülök, hogy a délvidéki magyarság, egyáltalában a magyarság, ha lassan, keservesen is, de mintha kezdene magára találni, szervezett közösséggé formálódni, amelyben valamelyest, egy hajszálnyira, talán nekem is részem van.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel
Zene
Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel
Nemzetpolitika
  • Hét Nap
  • 2018.11.05.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink