home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Élet a kapu mögött
Perisity Irma
2020.03.13.
LXXV. évf. 10. szám
Élet a kapu mögött

Minden előzetes bejelentkezés nélkül, ismeretlenül egy délelőtt ráfeküdt a csengőmre. Amikor ajtót nyitottam, egy idős, kifogástalan külsejű hölgy nézett velem farkasszemet, és elégedetten bólintott: igen, magát keresem, remélem, beenged. A rajtaütésszerű látogatást el sem utasíthattam, a betessékelés elmaradása sem zavarta ugyanis a váratlan vendéget, és mellettem belépett a lakásba.

— Ne haragudjon, hogy valósággal magára törtem — kezdi röstelkedve a mondanivalóját —, de azt hiszem, ha gondolkodom a kapu előtt még egy percet, sosem ütöttük volna nyélbe ezt a beszélgetést, mely már több mint tíz éve kikívánkozik belőlem. Elég kacifántos az életutam, és ezért határoztam el, hogy felkeresem magát, hogy közösen fogalmazzuk meg azt, amit az olvasóknak szántam. Ezért nem jelentkeztem be előre, ezért nem kértem időpontot, attól féltem ugyanis, ha nagyon felkészülök, az utolsó pillanatban nem lesz elég erőm a mondanivalómra. De most itt vagyok.

Egy minden tekintetben átlagos prolicsalád sarja vagyok: ketten voltunk testvérek, a szüleim gyári munkások voltak, a bátyám meg én szakiskolát fejeztünk be. Volt egy családi és a Fruška gora szerémségi oldalán egy kis hétvégi házunk. Nyáron gyakran töltöttük ott a hétvégeket, apám horgászott, anya meg főzte a lekvárt az erdei szamócából, szörpöt a szederből. A szüleim gyárának szerződése volt egy csehszlovákiai téli üdülővel, ahol a szünidő legalább egy hetét síeléssel töltöttük. Így nőttünk fel, indultunk el a magunk útján. Azt hiszem, bennem nagyobb erővel buzgott az érvényesülési vágy, sem a bátyám, sem a férjem nem tudtak követni ezen az úton. Nekem valahogy mindig minden kevés volt, amit elértünk, mindig többet, mást akartam. Szültem két fiút, két életerős, okos, jóravaló embert, akik sohasem okoztak csalódást. Én már a születésük pillanatában elhatároztam, hogy nemcsak támogatom őket útjukon, hanem mindent meg is teszek azért, hogy az álmaik megvalósuljanak. A merész tervek sokaságában azonban sajnos elvesztettem egy picit az útirányt.

Sorolhatnám, hogyan kezdtünk „visszafelé fejlődni”, amikor megindult az ország széthullása. Nekem csak az volt fontos, hogy a terveimből minél többet megvalósítsak, hogy a fiaimnak megfelelő közeget teremtsek. A férjemmel munkanélküliek lettünk, úgy találtuk fel magunkat, ahogy a körülmények engedték. Amikor a gyárban a szakszervezet megmaradt tagjai úgy döntöttek, hogy harcolni fogunk a ki nem fizetett béreinkért, a megtiport jogainkért, én is csatlakoztam az elégedetlenkedőkhöz. Rengeteg, évekig tartó, keserves, megalázó munka volt, kevés eredménnyel, de arra megtanított bennünket, hogy egymásért is tehetünk valamit. Így kerültem egy mozgássérült, egyedül élő munkatársunkhoz. A két lánya külföldön lakott, a felesége már régen meghalt, egyedül élt. Szép nagy sarokháza volt, mindkét utcáról magas falkerítés választotta el az otthonát a városi élettől. A hatalmas tölgyfa kapu mindig zárva volt. Itt tanultam meg, milyen az, ha az élet a kapu mögött zajlik. Csöndes, szerény ember volt, és hálás minden apró figyelmességért. Hetente háromszor mentem hozzá: takarítottam, mostam, főztem, amiért órabért fizetett. A pénzt mindig hiánytalanul letettem a családi asztalra, a férjem és a fiaim megszokták, hogy mindig volt tartalékunk. Olyannyira, hogy másnak is jutott belőle: a szomszédoknak, a fiaim párjának. Amikor ezt szóvá tettem, a három férfim lehurrogott, és felrótták, hogy felhánytorgatom nekik, amit megesznek. Így omlottak be lassan a családunk falai. És ezzel párhuzamosan egyre jobban éreztem magam a kollégánál. Megbecsült, udvarias volt hozzám, minden apró figyelmességért köszönetet, esetleg kézcsókot kaptam. Jólesett.

Amikor az idősebb fiunk megnősült, és hazahozta a feleségét, elhatározták, hogy a hálószobánkat lakják be, a férjemmel pedig majd megleszünk az ebédlőben levő heverőn. Olyan heves összeszólalkozás lett ebből, hogy a fiam kereken kimondta, akár el is mehetek otthonról, senkinek sem fogok hiányozni. Így végződött a huszonnyolc éves házasság válóperrel. A férjem a válás után azonnal kirakta a holmimat, pedig fogalma sem volt arról, hogy a munkaadóm nekem már sokkal több annál. Hozzáköltöztem, és két hónap múlva megesküdtünk. Ezt még a szomszédok sem tudták, hiszen az életünk a hatalmas kapu mögött folyt. Alig múlt el három hónap, a volt férjem súlyos beteg lett. De senki sem kérte a segítségemet, hát én sem kínálkoztam. A fiatalabb fiam jött el, amikor az apját megműtötték, és kérte, hogy gondoskodjak róla. A párommal megbeszéltük, mi volna a legemberségesebb eljárás, így született meg a döntés, hogy magunkhoz vesszük. Már nagyon beteg volt, három hónap múlva kilehelte a lelkét. A szomszédok úgy tudták, hogy azért volt nálunk, hogy ne kelljen ide-oda kerékpároznom a beteg férfiak miatt. Élet, halál, szerelem, betegség zajlott a kapu mögött anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek széttéptek volna bennünket. Csak azt akartam elmondani: mindannyiunknak jogunk van arra, hogy életünket a kapu mögött, nyugodtan éljük le.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..