Élet a felhők között

Élet a felhők között

A csantavéri Hernjak Klaudia többet tartózkodik a levegőben, mint a szárazföldön, hiszen légiutas-kísérőként járja a nagyvilágot.

Szépségének és kedvességének köszönhetően élmény lehet vele minden utazás. Egy újabb felszállás előtt sikerült elérnem egy interjú erejéig.

* Mikor és milyen célból mentél ki külföldre?

— A fészekből való kirepülés nálam elég korán megtörtént, már gimnáziumba is Szegedre jártam. A következő állomás Budapest volt, ott színművészetet tanultam. Megtanítottak bennünket arra, hogyan kezeljük a sikert, a sikertelenséget, és egy olyan szívósságot, kitartást adtak át nekünk, amelyet nemcsak a színpadon, hanem az élet minden területén tudunk kamatoztatni. Az ezt követő változás 2010-ben volt, amikor kaptam egy lehetőséget egy amerikai hajózási társaságnál, így ott kezdtem el dolgozni. Annak ellenére is éltem ezzel a lehetőséggel, hogy még az autóbuszban is rosszullét elleni tablettával utazom. Belgrádból Houstonba repültem egy hat hónapos hajós kalandra, mely végül ötéves lett. Nagyon megszerettem ezt a közeget, gyönyörű helyekre eljutottam, csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. A szórakoztatási osztályon dolgoztam, mi voltunk a felelősek azért, hogy az emberek jól érezzék magukat, kikapcsolódjanak. Különféle programokat szerveztünk meg és vezényeltünk le, sportrendezvényeket, kvízshow-kat, tehetségkutatókat, táncesteket stb. A legénység 900-1000 emberből áll, és néhány hónap alatt egy óriási családdá váltunk, hiszen együtt éltük a mindennapjainkat. Sokukkal a mai napig kapcsolatban vagyok, a barátaim lettek.

* Hogyan jött az életedbe a légiutas-kísérő munka?

— Légiutas-kísérő csak ezután lettem, amikor felvettek egy közel-keleti céghez, melynek a neve még a laikusok számára is egy olyan márka, amelyet biztosítéknak éreztem arra, hogy ez egy jó váltás lehet. Miután felvettek, Dubajba költöztem, mely egy határozottan kozmopolita város, valóban a turistákról és a turistáknak szól. A vallás természetesen kihat a mindennapokra, hiszen a szigorú törvények betartása mindenkire vonatkozik. Ők vannak otthon, hozzájuk kell alkalmazkodniuk mindazoknak, akik szeretnék ott feltalálni magukat. Sok mindenhez hozzá kellett szokni, a férfiak és a nők el vannak szeparálva az edzőteremben, a strandon és a metrón is. A térség hatalmas fejlődésen ment keresztül, hiszen az 1800-as években ott még sivatag volt, ehhez képest ma már napról napra új felhőkarcolók épülnek, úgy nőnek ki a földből, akár a gombák. Az ember a piacon aranyat, illetve finomított gyémántot tud vásárolni, és az a lehetősége is megvan, hogy mesterséges szigeteket építtessen. Majdnem három évet töltöttem kint, majd lecseréltem a piros kalapos egyenruhát kékre, mivel egy észak-európai nemzeti légitársaság elindított egy budapesti bázist, és szerencsém volt bekerülni az első tíz ember közé, akit felvettek. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy a részese lehetek annak, amikor elindul egy teljesen új bázis, illetve láttam azt, hogy ez hogyan bővül, hogyan terjed ki, és mi magunk is megismertethettük az utasközönséggel.

* Hány országban jártál eddig? Megosztanál velünk néhány emléket?

— Édesanyámmal összeszámoltuk, és eddig összesen hetvennyolc országban voltam. A világ minden kontinensére sikerült eljutnom, és rengeteg élményt tudtam összegyűjteni az évek és az utazások során. Csodálatos, amikor az ember eljut olyan helyekre, amelyeket azelőtt csak a tévéből ismert. A többi közt New Yorkba, a Jóbarátok című sorozatból ismert szökőkútba egy kétdinárost beledobni vagy a Times Square-en a száguldozó, sárga taxik között friss perecet ropogtatni. Helikoptertúrán is voltam a Szabadság-szobor körül, és érdekes volt a szabadkai ócskapiac után eljutni a mexikói piacokra, melyek majdnem ugyanolyanok, mint a mieink, csak ott a „čarape, čarape” helyett mangót és avokádót kínálnak. Korallzátonyok között tengeralattjáróval közlekedtem, Puerto Ricóban lóháton barangoltuk be az esőerdőket, a zimbabwei erdőkben, dzsungelekben pedig mindössze néhány méteres távolságról legelő zebrákat és zsiráfokat láttunk. Gyönyörű élmény volt, amikor delfinekkel úszhattam, vagy megmászhattam a világ csodái közé sorolt maja piramisokat, a fókákat, rájákat pedig úgy etethettem, mint a törpeharcsákat. Teljesen más a megszokott búzatáblák után Srí Lanka teaültetvényeit szemügyre venni vagy Hawaii ananászföldjeit látni. Lenyűgöző helyek ezek, melyek elsősorban valóban a turistákat célozzák meg, de ezzel szemben volt szerencsém ellátogatni afrikai gyermekotthonokba is, ahol a kicsik rácsodálkoztak a cipőinkre vagy a napszemüvegünkre, hiszen korábban még nem láttak ilyesmit. Dakarban az egykori rabszolgaszigetre is ellátogattunk, ahol ma már nincs rabszolgatartás, viszont a közbiztonság hiánya miatt a repülőtérről a hotelbe csak katonai kísérettel lehet eljutni. Minél több helyen jártam, minél többet láttam, és minél több kultúrát ismertem meg, annál inkább tudtam értékelni azt, hogy én honnan jöttem, és hogy nekünk ott mi adatott meg. Gondolok itt a szólásszabadságra, mely nem csak a sámlirádió vagy a majomplacc fogalmát meríti ki, és igazi szabadságot élünk meg, vannak lehetőségeink, miközben léteznek olyan országok a XXI. században, ahol az embereknek nincs lehetőségük, választásuk. Dél-Afrikában a helyiek úgy élik le az életüket, hogy sötétedés után nem mennek ki az utcára, mert az nem biztonságos. Már a természeti adottságaink terén is szerencsésebbek vagyunk a Kárpát-medencében. Amerika sok mindenben előttünk jár, de bizonyos értékek, például a felelősség, a betyárbecsület kezdenek kikopni onnan, miközben Vajdaságban ezt még ma is átadják az emberek az újabb generációknak. Szívósságot hoztunk otthonról, ezt a világ minden táján elismerik és megbecsülik, hiszen nálunk az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy meg kell harcolni a mindennapokért, napról napra bizonyítani kell, és mindezt panasz nélkül teszik, hiszen természetesnek találják — nagyon sok nemzetiséggel ellentétben.

* Milyen feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezhesse?

— Meg van határozva a magasság, fontos a nyelvtudás, illetve egy kitűnő orvosi vizsga is előfeltétel, de elsősorban szerencsére van szükség, hiszen a legnagyobb cégekhez, a kelet-európai társaságokhoz körülbelül 8000 ember jelentkezik havonta, majd egy tréningen kell részt venni. Én az alaptréninget Dubajban végeztem el egy hathetes tanfolyamon, ahol a hét hat napján, a nap tizennyolc órájában tanultunk. Egy lexikon méretű könyvet kellett bevágni, illetve sok gyakorlati része volt a képzésnek. Sokrétű ismeretre tudtunk szert tenni, amire szükség is van ezen a pályán. Az önvédelem mellett megtanultuk, hogyan kell fizikailag ártalmatlanná tenni valakit, ha a helyzet úgy kívánja, mit kell tenni tűz, dekompresszió, turbulencia esetén, gyanús tárgy felfedezésekor. Megtanultuk továbbá a szülés levezetésének alapjait, az újraélesztést, a betegség tüneteinek felismerését és gyógyszerekkel való kezelését.

* Melyek a munka nehézségei és szépségei?

— Hatalmas előny, hogy én még életemben nem mondtam azt, hogy dolgozni kell mennem, itt csak járatok, utazások vannak, és mivel ez egy életstílus, nem csak munka, ugyanazok az előnyei, mint a hátrányai. Nagyon izgalmas és változatos, semmiféle monotonitás nincs az életünkben, hiszen nincs két egyforma járat, út, nap vagy utas, és mindig másik kollégával dolgozunk együtt. Egymáshoz és az utasokhoz is igazodnunk kell. Hiányzik az életünkből a kiszámítható bioritmus, hiszen hajnalban, délután, este is indulnak járatok, emellett pedig az időeltolódás az, amivel örökös harcban állunk. Mindezért cserébe hagyományokat és kultúrákat ismerhetünk meg a világ minden tájáról, illetve városokat, országokat fedezhetünk fel. Egyetértek Alice-szel a Csodaországból, hogy még reggeli előtt hat olyan dologra kell gondolni, amely akkor még lehetetlennek tűnhet, mert ez egy ilyen világ.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Élet a felhők között
Interjú
Facebook

Támogatóink